ELKÖLTÖZTÜNK: lehetmas.blog.hu

Kedves olvasóink, rajongóink, ellendrukkereink és haragosaink!

Ezzel a bejegyzéssel lezárjuk a Lehet más a politika! blogot. Nagyon köszönjük az elmúlt időszak sok tízezer látogatójának és sokezer kommentezőjének a részvételt. Persze nem menekültök, nem költözünk ugyanis messzire.

Mától Lokális klímaváltozás néven, a lehetmas.blog.hu címen olvashatjátok az írásainkat. A váltás oka, hogy magunk mögött szeretnénk hagyni a szigorúan politikai blogolást, és társadalommal, zöld életstílussal kapcsolatos írásokkal is szeretnénk magunkhoz láncolni benneteket, olvasókat. Arról most nem is szólnánk, hogy olyan galaktikus kívánságokat is teljesítettünk, mint nagyobb betűméret és társai.

A régebbi bejegyzéseket itt még lehet kommentelni.

Szóval RSS feedeket átállítani, könyvjelzőket kijavítani. Gyertek velünk!

Megjött a válságkezelő Ember, hozott magával adóreformot is, hiszen az ma trendi. Merthogy fontosnak érzi már a nép is, nem csupán a szakértő Urak. Egyébként jogosan.

Röviden: a kiadáscsökkentés eltúlzott, a munkát terhelő adók és járulékok csökkentése pedig még így is kevés. Mindkettőn segítene egy - a kormány által valószínűleg át sem gondolt - lehetőség: a zöld adók bevezetése, ami nem mellesleg megfelelő irányba fordítaná a kifejezetten energiapazarló gazdaságunkat.

A részletes verzió az új blogon olvasható és kommentelhető. Odakatt, majd új könyvjelző mentése erősen ajánlott!

Lebuktunk. Míg minden valamirevaló párt pénzt, sört, virslit, felügyelőbizottsági posztot és ki tudja mi más egyebet ad a kopogtatócédulákért, addig a Lehet Más a Politika pártnak van pofája, és nem csak ajánlószelvényt, de még pénzt is kér a támogatóitól. Mindezt szemérmetlenül, a nagy nyilvánosság előtt.

A magyar fogyasztóvédelem etalonjának, a Tékozló Homárnak egy műkedvelő, de költségtudatos olvasója igen nagy csalódást szenvedett el a minap – és mindezt, nem fogják kitalálni, pont az LMP kopogtatócédulás bulija kapcsán. Tamás lelkes híve a Lehet Más a Politika és a Humanista Párt kampánynyitóján fellépett zenekaroknak. A politika bár távol áll tőle, aznap este úgy döntött, hogy "az ingyenes koncertek ígéretének nehéz ellenállni a világválság közepén". Világképe akkor omlott össze, mikor a helyszínen, az A38-on, azzal szembesült, hogy 1500 forint a mulatság ára.

Azt már a Homár is említette, hogy az LMP honlapján, plakátjain, fészbukos, iwiwes és egyéb beharangozóin mindenhol egyértelműen fel volt tüntetve, hogy "a belépő ára 1500 Ft, amit az LMP + HP európai parlamenti választási kampányára fordítunk", ezért ezt itt most nem is feszegetnénk.

Inkább azon méláznánk el egy pillanatra, hogy mi is az, hogy "ingyen".

Bizonyos Roger Shinn írta egyszer, hogy „a történelmi haladásnak talán… az a legfontosabb következménye, hogy egyaránt fokozza az eredmények és a katasztrófa lehetőségét.”

Az ipari forradalom 18. századi kezdete óta az emberi szellem egy olyan gyorsaságú, intenzitású és elterjedtségű fejlődésnek vált a szemtanújává, melyhez foghatót az általunk ismert történelem során addig nem láthatott. Az azóta eltelt mintegy 200-300 év alatt az emberiség élete merőben átalakult, mely változás minőségében és mennyiségében is feldolgozhatatlannak bizonyul az egyének számára. A kora újkor emberének földrajzilag szűk látóköre globálissá vált, ciklikus életvitele homogenizálódott és lineárissá pályára állt, a befogadásra érdemes információk köre pedig végtelenül kiszélesedett, mely tényezők mind magukban hordozzák a katasztrófák előfeltételeit. Mindezek mellett a részek egésszé válása is felgyorsult, létrejöttek a középkor – feudálisan szétaprózott, majd centralizált – királyságainak helyén a nagyobb, s jobban szervezett (nemzet)államok, amik katasztrófát okozó hajlamát már megtapasztaltuk. Ez a típusú politikai egységesülés azonban a 20. században megrekedt, a keretek vajmi kevéssé változtak. A 2. világháborút követően úgy tűnt, hogy a világ két pólus mentén fog nem csak átrendeződni, hanem egyesülni is, mely két tömb majd egymással versenyezve, egymás ellenében fog fejlődni.

Március 31-én kedden este 8-tól még nem kopogtatástól, hanem nagybőgőtől, zongorától és dobtól lesz hangos az A38 koncertterme, ahol a Lehet Más a Politika (LMP) tartja nyilvános kopogtatócédula-gyűjtési indítóbuliját.

A Humanista Párttal közös rendezvényen a Dresch Duó, a Szakcsi Trió – Gipsy Jazz és a Besh o droM zenészei bizonyítják be, hogy a politika nem csak az unalmas, szürke öltönyös, hátranyalt hajú emberek kiváltsága. A koncertek után Pap Dávid, alias DJ Popdavec (Tilos) gondoskodik arról, hogy azok is tovább pöröghessenek, akikben még maradt egy kis szusz a koncertek után.

A buli a Lehet Más a Politika EP-választási kampányának nyitánya. A cél, hogy az LMP és a Humanista Párt közös listája minél hamarabb összegyűjtse az induláshoz szükséges 20.000 kopogtatócédulát. Bár ahhoz, hogy az Európai Parlamentbe a lista vége felé szereplő Lovasi András, Kardos Horváth János, Fullajtár Andrea vagy Cserhalmi György is bejusson, mindenkit alaposan le kellene körözni, mégis üdítő, hogy vannak még normális arcok a politikában.

A buli 1500 forintos belépőjegyével az LMP+HP európai parlamenti választási kampányát, így közvetve a zöld gondolatot, a tiszta közéletet támogatod. Bizonyítsuk be együtt, hogy a politika igenis MENŐ!
 

Miközben szerte Nyugaton új paradigmában kezdenek gondolkodni a kapitalizmus működtetői és ideológusai, idehaza fölerősödött a neolib nyomulás. Ennek számos aggasztó és mulatságos jelét láthatjuk. Aggasztó jel például, hogy a gazdasági elit egyes prominensei már nem elégednek meg vagyonuk megtöbbszörözésével, hanem egyre inkább a politikai pálya felé kacsintgatnak, sőt, nyíltan fenyegetik a magyar társadalmat, és kezdenek ukázokat adni a politikai elitnek, ami pedig mint eddig is, a bokáját csattogtatja. Mulatságos jelenség viszont az idejétmúlt és felettébb unalmas neolib halandzsa zökkenetlen hazai áradata. Mintha mi sem történt volna a glóbuszon az elmúlt években. Úgy tűnik, Magyarország ennek a szubkultúrának egyfajta skanzene marad. Az pedig tragikomikus, hogy a világon végigpusztító, ám mostanra visszaszorulóban lévő neolib-neokonzervatív járványt nálunk még a kelet-európai provincializmus szellemi nyomora is súlyosbítja. Nos, nagyjából ezt a jelenséget prezentálja számos cikk egyikeként Babarczy Eszter szinte iskolapéldaszerű írása (Bokros tudja, mit kell tenni).

Aki szombat estére már beleunt a találgatásokba, hogy Morgó, Szende, Szundi, Tudor, Vidor, Hapci vagy Kuka legyen-e az új miniszterelnök, elugorhatott a Millenárison megrendezett Antirasszista programsorozatra is. De aki igazán okos volt, rögtön akkor távozott, mikor befejeződött a három, főként cigányok lakta falu polgármesterének diskurzusa (moderált a multifunkciós Para-Kovács Imre). Ám a nép cirkuszra vágyott, nem is akármilyenre: Mérő László és Polgár „Tomcat” Tamás celebritiy deathmatch-ére a terem megtelt különböző méretű kamerákkal és kommunikáció-szakos egyetemistákkal, és persze néhány Kárpátia-pólós és/vagy bomberdzsekis széljobberrel. A seregek tehát felálltak, a párbaj résztvevői pedig megismerkedhettek a hivatalos szabályokkal: 1 kérdés, 3 perces válasz, 2 perces viszontválasz, az asztal alatt rugdosódni meg nem ér.

Aki arra számított, hogy valamiféle érdemi vita alakul ki a ballib értelmiség és a (vulgár)rasszista nemzetmentők között (felkészül György Péter és Vona Gábor), az csúnyán tévedett – de az sem  járt jobban, aki csak egy szellemes szópárbajt vizionált… Részben mert  az amúgy nagytudású Mérő verbális kommunikációja nem csak a könnyedséget, de az összefüggések rendszerét is nélkülözi, részben pedig mert Tomcat otrombasága csak a rendszeresen kuruc.infón/bombagyáron  edződő hallgatót nem hozza zavarba. Már az első válaszadás jogát eldöntő pénzfeldobásnál is ízelítőt kaphattunk a méltán népszerű blogger üdítő szellemességéből (ML: nekem van egy tízforintosom. PT: Hát igen, tudjuk honnan van… - értik, ugye?), de akkor még nem tudtuk, hogy ez csak a kezdet.

Polgár feltehetőleg a számára ellenséges környezetet és a „vitapartner” szélesebb műveltségét kompenzálandó az elvárhatót messze túlhaladó mértékben és messze alulmúló színvonalon zsidózott és cigányozott, miközben talán tudatosan, talán kognitív képességeinek szerénysége okán tökéletesen reflektálatlan maradt Mérő amúgy önmagában sem túl meggyőző felvetéseire. Utóbbi zavart monológjaiban görcsösen ragaszkodott az ideologikus beszéd és a nyílt rasszizmus határvonalának feltérképezéséhez, és ehhez rendre a két „szellemi tábor” gondolkodási sémáinak hasonlóságait próbálta kiemelni. A magas labdákat pedig Tomcat megformáltságát tekintve kétségkívül retorikusabb és impulzívabb, tartalmára nézve azonban ijesztően korlátolt és gyűlölködő válaszaival csapdosta le, majd felbuzdulva kommunikációs fölényén, egyre arrogánsabb lett mind partnerével, mind a megszólaló közönséggel szemben. Mindehhez pedig a „szellemi hátországot” helyben reprezentáló kriptofasiszta fiatalok tüntetően hangos nevetése adott hátborzongató körítést. Megtudtuk még azt is, hogy Polgár legalább öt szót beszél németül, hogy gyakorlatilag a teljes 19. századi irodalmi elit antiszemita volt – csak ezt manapság nem divat reklámozni, illetve hogy ő valójában (surprise!) krisnatudatú hívő. Az esemény végeztével pedig  megnyugodhattunk afelől, hogy ha találnak rá megfelelő fórumot, a felek szívesen folytatják majd a „vitát”, hiszen a valódi párbeszéd csakis így kezdődhet el.

Távozóban még hallottuk, ahogy a szélsőjobbos outfitbe csomagolt rajongók dagadó mellel elemezték, hogyan leckéztette meg vezérük a filoszemita siserehadat, miközben a feldúlt közönség szabadcsapatokat szervezett a Kisrókus utca kommunista ornamentikájú kultkocsmájába. A Millenárisra pedig végleg rátelepedett a sötétség.

Ez egy nagyon egyszerű poszt lesz.

Csak azt szeretnénk mondani, hogy: Nem. Nem tartjuk elfogadhatónak, tolerálhatónak, menthetőnek, előfordulhatónak, hogy hangoskodó tüntetőket meztelenre vetkőztessenek és tornáztassanak. Ha eltakarják transzparensükkel GYF-et a rajongók elől, akkor sem. Ha azt kiabálják, hogy Gyurcsány takarodj, akkor sem. (Egyébként jóval tovább tudunk érvelni amellett, hogy takarodjon a fent nevezett úr, mint hogy ne.)

A március 15-i rendezvények, demonstrációk után több embert bevittek, és közülük kettőt elmondásuk szerint "meztelenre vetkőztettek és megaláztak”.

Természetesen biztos infó nincs a történtekről, és ha a 2006-os rendőrterror utáni vizsgálatokat és kitüntetéseket nézzük, vagy azt, hogy Zsanett megerőszakolásának kivizsgálásánál mennyi szabálytalanságot követtek el, – melyek mind arra voltak alkalmasak hogy a rendőrök által elkövetett nemi erőszakot leplezzék – valószínűnek tarthatjuk, hogy a fentiekhez képest bagatell históriáról se lesz hiteles jelentés.

De pont a fenti tények miatt ezerszer valószínűbb, hogy az előállítottaknak van igazuk, mint hogy nem.

És a tendencia miatt ezerszer valószínűbb, hogy az ötletszerű és a szélsőjobb irányában elkövetett rendőri túlkapások felsőbb jóváhagyással történnek, mint hogy nem. És ha a szélsőjobb irányába a közélet egy része szerint elnézhetőek a rendőri túlkapások, vagyis ha a jelenség polgárjogot nyer, akkor bizony bárki gumibotvégre kerülhet. Mint ahogy 2006 őszén bárkivel előfordulhatott.

Mindezt különösen rosszízűvé teszi a hazai közbiztonság látványos romlása, a törvénytelenség és közéleti erkölcstelenség napi tapasztalata. Hangoskodó tüntetőket visznek be az őrszobára, miközben a magyar állampolgárok egyre védtelenebbek a köztörvényes bűnözők utcai erőszakával, és egyre kiszolgáltatottabbak a gazdasági és politikai élet fehérgalléros, úri zsiványságával szemben.

De ez messzire vezet. Mi most csak azt szeretnénk mondani, hogy: Nem. Nem tartjuk elfogadhatónak, tolerálhatónak, menthetőnek, előfordulhatónak.

Egészen szokványos reggelre ébredtem péntek reggel is. A sötétítőn nem szűrődött át a napsütés ragyogása, s a zubogó eső sem nyomta el a kinti neszeket. Ám éreztem, hogy valami új van a levegőben. Valami szokatlan, valami, amit rég éreztem utoljára. A Föld műholdas képét nézegetve arra gondoltam, hogy biztos az áprilisira hajazó időjárás az oka ennek furcsa percepciónak. Aztán lefutottam a szokásos köröket a neten, közösségi oldalakat és e-maileket nézegetve, míg rá nem nyomtam az Index könyvjelzőjére. Az alábbi mondat fogadott a címlapon: „A magyarok fele úgy tudja, hogy a Fidesznek van programja”.
Először azt hittem, hogy tényleg április van, s ez egy elsejei tréfa, de neeem. Ez komoly. Persze én helyzetidegen módon röhögve fordultam le a székről, mit sem törődve a kijelentés komolyságával. Engem jobban érdekelt a komikusabb része. Ami valójában tragikomikus.
Tragikomikus, mert az emberek fele tényleg elhiszi, hogy Viktoréknak van (válságkezelő)programjuk. Olyan program, amivel 2010-től majd gatyába rázzák az országot. Olyan program, aminek elemeiről eleddig nem sokat – mondhatni semmit sem – hallottunk. Azt tudjuk, hogy biztosan nem olyan program(ok) alapján kormányoznának, melyek mentén Feriék cselekednek. Tudjuk, mert mondják. S ha nem is nyíltan, de az MSZP programját csak nemes egyszerűséggel a ’szar’ jelzővel írják le. A szar, mint fogalom viszont értéktartammal bír. A szar nem önmagában szar, hanem valamihez viszonyítva. Valami olyanhoz, ami a Fidesznek a birtokában van, ami Feri sokadik programjával szemben ellenpólusként manifesztálódott a Viktor vezette jobboldal közös tudatából. Elméletileg ez így van.

A gyakorlatban tényleg a homály leple fedi, hogy a Fidesz mi alapján bírál, s ítél. Nem tudni, hogy milyen irányvonalak mentén képzeli el a 2010-től esedékes újbóli kormányzását. Az utóbbi egy évet tekintve két mankóval szolgált számunkra Viktor, melyek alapján sejtésünk lehet arról, hogy milyen terveket is szövögetnek idestova lassan hét esztendeje.
Az első segítséget a tavaly májusban, a Színművészeti Egyetemen elhangzott szavai jelentik – már amennyiben ténylegesen elhangzottak ezek a szavak. Azon túl, hogy még mindig egyfajta nemzetmentőnek hiszi magát – aki kivezeti népét a sivatagból, s a Kánaán paradicsomi közegébe segíti –, azt tudjuk meg, hogy 2010-től „nem hagyományos kormányzás” lesz, amikor is „sokaknak sok minden fog fájni”. (Ez eddig sem volt másként, de most nem ez a lényeg.) Leállítanák a költségvetést túlzottan megterhelő beruházásokat, így a 4-es metró és az autópályák építését, amivel többletforrásokhoz szeretnének jutni. Ezen felül ismeretlen végösszegű adómódosításokat terveznek, melyek elméletileg a bérekre rakodó terhek csökkenésével járnak majd. De nem terveznek megszorításokat, ellenben több munkahelyet és több beruházást igen. Pont. Gondolom azóta a gazdasági válság teremtette új helyzethez igazították terveiket, s csak azért nem beszélnek ezek részleteiről, mert nem akarnak ötleteket adni Ferenc testvérnek – és nem azért, mert lövésük sincs, hogy mihez kezdjenek ebben az új helyzetben.
Egy hete aztán Viktor kiállt ország-világ elé, hogy a hőn szeretett Millenáris Parkban országértékelő beszédet mondjon. Sok mindent ebből sem tudtam meg. Leginkább csak annyit, ami eddig is nyilvánvaló volt: válság van. Ezt viszont nem lehet válságkezeléssel orvosolni, hanem – itt meg kell kapaszkodni egy kicsit – új irányt kell venni, sőt, új világot kell építeni. Erre a következők miatt van szükség. „A megújulás át fogja rajzolni a politikai, a gazdasági, de még az is előfordulhat, hogy a földrajzi térképeket is.” A piacgazdaság és a társadalmi rendszer összeomlik, a pénz uralma lehanyatlik, s ha a sort folytatni akarom, akkor tán’ még az Apokalipszis lovasai is benyargalnak a képbe.
Szívmelengető jövőkép. De semmi pánik, van egy Viktorunk, aki majd megment minket, mint ahogy egy éve megmentette az egészségügyi rendszert is a tőzsdére vezetéstől, s így az összeomlástól. Megment minket, mert „a Fidesz még nem teljesítette be a küldetését”! (Napersze.) A kivezető utat a szabályozott piacgazdaságban véli megtalálni Viktor, ahol az állam erős, a népjóléti politika pedig széles néprétegek életében fog pozitív változásokat előidézni. Lesz itt remek oktatás, egészségügy és szegénységi politika, de lesz itt nagy közbiztonság és rend is. A vállalkozások feje felől eloldalognak a fellegek, a népnek pedig lesz munkája és jövedelme. A gonosz bankok és tőzsdei cégek keményen ellenőrizve lesznek, nehogy ismét bekövetkezzen az, ami elől most menekülünk. És ha mindannyian egyként akarjuk, akkor majd a gazdaság újból növekedési pályára áll, az államadósság csökkeni kezd, az adóbevételek nőni fognak, s a gazdaság végül talpra áll a saját lábaira nehezedve – persze miután csak visszaköveteltük és -kaptuk az országot.

Szép remények. A kérdés már csak az, hogy mindezt hogyan is képzelik el a Fideszen belül. A célokat már kijelölték, de azt hiszem erre az emberek túlnyomó többsége képes, ehhez még nem kell a nemzet önjelölt vezérének lenni. Az ördög a részletekben bújik meg, azokban a részletekben, amiket egy jól megkonstruált és átgondolt programban olvashatnánk. S amíg létezik olyan új politikai erő, amely vért verejtékezve munkálkodik, hogy szakértői bázisának segedelmével Agendáját programmá alakítsa, addig létezik olyan párt – a Fidesz – ami mintha nem érezné szükségét programjának megalkotására, vagy ha az létezik, akkor konkrétumok megnevezésére. Nekik elég az, hogy az emberek fele (51%) elhiszi, hogy van nekik olyanjuk, a másik felével meg minek törődjenek, azok úgysem fognak rájuk szavazni.

Régóta kerülget annak gondolata, amikor visszatekintek múltunk jó 1100 évére, hogy ennek az országnak mintha valamilyen különös oknál fogva szüksége volna egy idealisztikus apaképre, egy többé-kevésbé jóságos atyára, aki terelgeti az embereket, mint pásztor a nyáját: odafigyel rájuk, óvja őket, s a bajban segítséget nyújt számukra. Egy olyan apa, akire lehet számítani. Talán már Árpád után elkezdett érlelődni ez az apakomplexus, s történelmünk nemes - és kevésbé nemes - férfiúinak sora csak ráerősített erre.
Amennyiben helytálló e gondolat, úgy nagy esélyt látok rá, hogy Viktor is ugyanerre érzett rá a 90-es évek derekán, s a válság okozta kilátástalanság csak megerősítette ebbéli hitében. Országértékelő beszéde is azt sugallja, hogy felvállalja ezt a szerepet. Ő az, aki ki mer állni az emberek elé. A pódiumon határozottságot és magabiztosságot sugároz, mint aki tudja, hogy hamarosan eljön az ő ideje, amikor koncepcióia legjavát megvalósíthatja. Olyan szerepben tetszeleg, amit elvárnak tőle a választói, a pártbéli társai, de legfőképpen a tanácsadói, akik tudják, sejtik, erre van szüksége az embereknek. Ez politikailag nagyon kifizetődő, minden más téren viszont katasztrofális hatású, mivel nincs mögöttes tartalma a szavainak.

A rideg valóság rémálomszerű lázállapotából egy tudattalan léthelyzet álomvilága felé sodródik az ország. Elhitetik az emberekkel, hogy másként lesz minden, csak emeljük Viktort piedesztálra, ahonnan majd széles vigyorral tekinthet le ránk, s vallhatja be azzal a lendülettel, hogy hazudtak éjjel-nappal a választások megnyerésének „nemes” céljáért. S akkor ki fog derülni, hogy egy használható gondolat nem sok, annyi sincs birtokukban, nemhogy az új irány ismerete, vagy az új világ kidolgozott tervezete.

Azt mondja a Napi Online, hogy a pénzügyminisztérium azt tervezi hogy 300 és 700 ezer forint közötti összeggel támogassák az új autók vásárlását, ha valaki 10 évnél régebbi kocsiját cseréli le.

A hírt nem kommentálta a minisztérium, vagyis valószínűleg igaz. Ha nem, akkor elnézést a következőkért.

Gondolom három fő megfontolás áll az elképzelés mögött. Az egyik az, hogy válság van, és ilyenkor ösztönözni kell a vásárlást, és élénkíteni a gazdaságot. A másik az, hogy az új autók jellemzően kevésbé károsak. Remélem erre hivatkozva nem a környezetvédelmi alapból akarják finanszírozni az ötletet. A harmadik megfontolás az lehetett, amivel ezt a nehezen védhető döntést az autólobbi megfizette.

De hát normálisak ezek?

Ha már tényleg ennyi pénz van, akkor nem lehetne ugyanezt a két célt kicsit előremutatóbb módon ellátni? Mondjuk hogy támogassák a házak, lakások hőszigetelését? Vagy a hulladékok nagyobb arányú újrahasznosítását? Az ökológiai katasztrófa lappangó szakaszában ez indokoltabb, és számottevő megtakarításokat is jelentene az embereknek. Sokkal több élőmunkát generálna, mint a zömmel külföldön gyártott autók eladásának ösztönzése, - az autószalonokban dolgozókon kívül sok ember munkájáról nincsen szó, nem Németország vagyunk. Vagy fordítanák a pedagógusok fizetésére, biciklisávok készítésére, a kistelepülések szociális ellátására, adjanak örök BKV bérletet azoknak, akik leadják bezúzásra roncsaikat, de még ha a hazai gyártású ezüst köldökvakarók eladását ösztönöznék, az is jobb lenne.

Olyan ez, mint amikor a Hankook támogatását munkahelyteremtésként aposztrofálták: álláshelyenként 16 millió forintot fizetett az állam, anélkül hogy a gumigyár bármi garanciát vállalt volna a munkahelyek akár közép távú fenntartására is. Nagyon utálom, ha hülyének néznek.

Én nem több autót szeretnék, hanem kevesebbet. Budapesten már rég maximális limitet vezettem volna be az autóknak, a jelenlegi számuk alatt. Ha már éghajlat- és egészségvédelmi okokból nem lehet betiltani a túlvásárlásukat, ne támogassák. Ha már támogatják, ne az államcsőd előtti órákban, komikus színekkel fűszerezendő a tragédiánkat. Ha már erre fordítják utolsó pénzeinket, akkor keressenek egy országot, amivel nincs kiadatási egyezményünk. Ha már találtak, és látják, hogy ott milyen kellemetlen ott a klíma, meg rossz a közbiztonság, akkor lássák be, hogy ez macerás út lenne, és kezdjék el jóvá tenni mindazt a sok rosszat, amit okoztak.

Egy hete, hogy megjelent a HVG-ben Karácsony Gergely, a Medián kutatójának választásitörvény-javaslata.

Ugyanaznap, egy hete tartottak erről kerekasztal-beszélgetést a Medián és a HVG szervezésében, Karácsony mellett Tölgyessy Péter és Körösényi András részvételével, többek közt Stumpf István és a szocialista Wiener György hozzászólásaival.

És szintén egy hete, hogy a parlamenti pártok nem reagáltak rá gyakorlatilag semmit.

Azok a pártok, akik sportot űznek abból, hogy néhány havonta újabb és újabb, tökéletesen alkalmatlan és irreális választásitörvény-javaslatokat nyújtanak be a Parlamentnek. A Fidesz ötletét nemrég vetették el; most éppen a kormány indítványa, és az MDF-SZDSZ kiskoalíció három javaslata hever az asztalon.

Azok a pártok, akik abban versenyeznek, hogy ki tudja jobban meglovagolni az éppen ellenük irányuló, miattuk felébredő antipolitikus-antiparlamentáris érzelmeket, és nem győznek egymás alá licitálni a Parlament tervezett létszámában.

Azok a pártok, akiknek hatalmukban igen, de – úgy látszik – érdekükben nem áll kijavítani a választási rendszerünk hibáit. Mert vannak ilyen hibák, és ezek közül a legkisebb, hogy a Parlamentben többen ülnek a „feltétlenül szükségesnél”.

Választási rendszerünk jól vegyíti az arányos listás és a közvetlen választás elemeit, s ezáltal egyszerre veszi figyelembe az arányosság, a kormányozhatóság és a közvetlen képviselet elveit. Ugyanakkor átláthatatlanul bonyolult, és mára a demográfiai folyamatok miatt a képviselet aránytalanná vált (majdnem kétszeres a különbség az egy mandátumra eső legkevesebb és legtöbb voks között), vagyis sérti az egyenlő szavazat elvét.

Karácsony Gergely, az ország egyik legelismertebb választáskutatója koncepciójában nemcsak ezekkel a szempontokkal, hanem a politikai realitással is számolt. Olyan modellt alkottak, amely bizonyíthatóan nem sérti egyik párt érdekeit sem, vagyis a mostani számítási módhoz nagyon közel eső eredményeket adott volna az eddigi választásokon. A módosítás megtartaná a mai törvény erényeit, de a megyei listák kiiktatásával egyszerűbbé tenné a rendszert, a választókerületek minimális átszabásával pedig helyreállítaná az egyenlő szavazat elvét – és ennek eredményeképp, mintegy mellesleg, közel hetven fővel csökkentené a Parlament létszámát.

Egy baja van csak: nem elég demagóg. Mivel a negatív licit már 200 fős Parlamentnél tart – jól hallottam, az úr vörös nyakkendőben 199-et mondott? –, egy ennél nagyobb számmal már be se lehet szállni a játékba, mert (úgymond) „nem lehetne eladni a népnek”. Rossz hírem van: az emberek nem ostobák – nem kell úgy tenni, mintha rajtuk múlna a demokrácia minősége. Ehh, mindegy.

De ha már úgyis ignorálják a legjobb javaslatot, kérhetek bele egy kis küszöbcsökkentést? Az 1990-es 4, vagy még inkább 3%-ra? Nem az LMP kedvéért, nekünk az öt sem lesz akadály :) – csakis az utánunk jövők miatt: azért, hogy ne merevedjen be a pártrendszer. Mert az, mint látjuk, nagyon nem tesz jót az országnak.

"There's nine hundred million of them in the world today.
You'd better learn to like them; that's what I say."
Monthy Pyton: I like chinese

Tegnap kora este a Városligeti Fasorban kutyát sétáltattam. Szép környék, igazán szép, asszem diplomatanegyednek is hívják. Olyan az utca felosztása, mint az Andrássy útnak: középen széles út, mellette járda, és azon túl van még egy-egy szervizút az épületek előtti járda és a parkolósáv között. Itt egy kép.

Ahogy jövünk, látom ám, hogy rendőri kerítéssel van lezárva a járda és a szervizút. Kerülünk szépen: jó kétszáz méter hosszú a lezárás. Túloldalt ugyanígy le volt zárva az utca oldala, csak a középső úttest és a belső járda fele volt járható. Nem kérdeztem meg, miért; gondoltam úgyis ki fog derülni.

No, kiderült. A kínai követséget védték a nép rettegését évtizedek véres terrorcselekményeivel jogosan kivívó Tibet szabadságáért demonstrálóktól. Amikor én odaértem, körülbelül húszan voltak, beszélgettek, gyertyákat gyújtottak. Annyira, de annyira abszurd volt ott állni ezek között a szelid és jó emberek között, és látni, hogy védik mécsesektől és FREE TIBET transzparenstől az evil empire helytartóságát. Mintha bármi tétje lenne a dolgonak. Mintha bármi esély volna arra, hogy a kommunista birodalom eleressze, és ne gyalulja le azt az országot.

Ha kínai nagykövetség lettem volna, biztos porig égetnek, ha nincsenek ott a készenléti rendőrök tucatjai, a kettős kerítésrendszer és a bő száz méteres védősáv.

Félnek a poroszlók, ahogy Reményik Sándor mondta? Az túl szép lenne. Ennyire nagy ereje nincs a szavaknak.

Én már akkor is alig láttam a pipától, amikor Kína kapta meg az olimpia rendezését. Miért kell a seggét nyalni egy olyan országnak, amelyikben ma is gyakorlat a bírósági tárgyalás nélküli kivégzés, ahol eladják a politikai foglyok szerveit, ahol hosszú évekre ültetnek le bloggereket, ahol vallásuk miatt kínoznak és végeznek ki embereket? Amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kijelentette, hogy törlik azon sportolók eredményét – érmüket is elveszik –, akik bármiféle Tibetre vonatkozó utalást tesznek a játékok alatt, akkor ment el végleg a kedvem az olimpia nézésétől.

Azt, hogy világhatalom, én leszarom. Akkor sem kell nyalni nekik.

Tegnap versenyt fojtogatott a düh és a szégyen. Miért kell beszállnunk ezeknek a pribékeknek az erődemonstrációjába? Biztos van valami jogi magyarázat rá, de ez tulajdonképpen nem is érdekes, ha a hozzá való viszonyulásunk teljes mértékben illeszkedik a magyar politikai elit és politikai élet attitűdjeibe. Teljes mértékben.

Nagyon, nagyon rossz érzés volt.

Az alábbi írás nem az LMP hivatalos nyilatkozatának burkolt kritikája. Az eredeti szöveg szép, okos, megrendítő. Megfogalmazóját személy szerint is szeretem és becsülöm, mi több: ha van valaki, akit alkalmasnak tartok arra a posztra, amit jelenleg az LMP-ben betölt, őt mindenképpen. Nyilatkozatot amúgy sem fogalmazhatok, lévén semmi meghatalmazásom nincs rá: nemhogy választmányi tag nem vagyok, de egyelőre még a pártba sem léptem be, eleddig csak a pártoló tagságot vállaltam.

Az LMP nyilatkozatának szövege inkább megihletett. Úgy véltem, az eredeti verzió átírása alkalmat adhat arra, hogy egy konkrét példán mutassam be, amiről annyit beszéltünk, vitatkoztunk az elmúlt hónapokban, szóban és írásban: hogy miként is szakíthatnánk a gondolkodásunkat gyakorta meghatározó, részben a kötelező közbeszédből, részben a szocializációnkból eredő sablonokkal és a velük járó jóhiszemű őszintétlenséggel, s miként alakíthatnánk ki egy nyíltabb beszédet. Ami azonban – és ezt szeretném hangsúlyozni–ugyanazt a szándékot és tartalmat hordozza. És most adódott egy nagyon súlyos téma, melynek különböző megfogalmazásán kvázi tesztelhetjük magunkat, újítási vágyunkat, s kipróbálhatunk egy, a társadalommal való (és persze egymás közti) másfajta kommunikációt. Ugyanakkor ez nem csak kommunikációs kérdés. Mindent meg kell tennünk azért, hogy korrektek legyünk elveink feladása nélkül, hogy a lehető legtöbb szempontot vegyük figyelembe, valamint hogy a problémák mélyebb okaira is rámutassunk.

Gyász és összetartozás: a Lehet Más a Politika nyilatkozata a tatárszentgyörgyi tragédia apropóján
(alternatív változat, ahogyan én képzelem)

Tegnap eltemettük a tatárszentgyörgyi tragédia áldozatait. Az ország együtt gyászol a Csorba családdal. Bármi is volt a gyilkosok indítéka, amit tettek, mindannyiunk, a magyar állampolgárok egész közössége elleni támadás.Nem tudjuk még biztosan, hogy a tatárszentgyörgyi és a korábban ugyancsak romák sérelmére elkövetett gyilkosságokat és gyilkossági kísérleteket rasszista indíték vezette-e vagy sem. Mi úgy érezzük, az a helyes, ha nem kezeljük tényként, amiről nem tudunk biztosat. Most arra van szükség, hogy minden eszközzel a roma közösség és a többségi társadalom közti békét szolgáljuk, és elejét vegyük a kölcsönös gyanakvás, félelem és gyűlölet továbbterjedésének.

„Az LMP-t ellen SZDSZ-nek hozták létre, azok állnak mögötte, akiknek érdekük az SZDSZ gyengítése.”

Index, HVG, Hírszerző, Gondola. Mi a közös bennük? Elárulom: a néhány nappal az LMP párttá alakulása után, március 2-án megjelent belpolitikai elemzéseikben már mindannyian számolnak velünk. A Political Capital-nek a Figyelőben megjelent, kétoldalas LMP-elemzése óta ez szinte kötelező. Rövid áttekintés.

Az Indexen Török Gábor az EP-választással kapcsolatos írása belső címében úgy vélekedik: "Sikeresek lehetnek az új és kis pártok":

A politikaellenes reakciókra épülő szervezetek – a Jobbik, a múlt héten párttá alakult LMP, és bizonyos értelemben az MDF – válaszai nem a kormánnyal, hanem a politikai élet egészével szemben fogalmazódnak meg, és egyenes következményei az innováció hiányának, a személyi konfliktusok permanenssé válásának.

A nagy pártok részéről jelentkező innováció hiány – amely pedig, mint láttuk, nagyrészt személyi okokra vezethető vissza – előbb-utóbb biztosan oda vezet, hogy nagyobb szerepet kapnak más pártok. Az MSZP-nek és a Fidesznek vannak eszközei a politikai piac „bezárására”, de ha hosszú távon is képtelennek mutatkoznak újítóan fellépni, a magyar pártrendszer magas belépési korlátai sem biztosítják majd, hogy valamelyik létező, vagy új párt ne váljon fontos politikai tényezővé.

A HVG cikkének felcíme: EP-től az LMP-ig. A szerző, Benkő Eszter a Lehet-e más? alcím alatt azt írja: az LMP "a csalódott liberális, baloldali, fővárosi, értelmiségi fiatalokat szólítja meg", s így "az SZDSZ szavazóit veszélyeztetheti".
(Ezúton megnyugtathatom a volt SZDSZ-szavazókat: az LMP nem jelent rájuk nézve semmilyen veszélyt - több ex-szadesz-szimpatizánson teszteltük a hatásokat, és egyiküknél sem okozott egészségkárosodást az LMP iránti rokonszenv. Sőt, továbbmegyek: korábbi MDF-, MSZP- és Fidesz-szavazók is remekül érzik magukat új politikai identitásukkal.)

A Hírszerzőn Panyi Szabolcs, a Konzervatórium munkatársa Mozgolódás a küszöb alatt címmel elemez. Az egyébként meglehetősen szkeptikus hangvételű cikk egy bizonyos kérdésben igencsak egyértelmű - a második blokk címe: Az SZDSZ és sírbaeresztői.

Az igazi, a humanistáknál veszélyesebbnek tűnő rivális azonban a most párttá alakult, s az EP-választásokon is induló Lehet Más a Politika (LMP), mely nem csak potenciális SZDSZ-es (törzs)szavazókat, hanem a körükben népszerű liberális értelmiségi ikonokat és életművészeket is el tud szipkázni. A magát középen állónak valló párt új, Zöld élénkítés című programja is megkapónak tűnhet.

A Gondolán Csorba József írása is regisztrálja megalakulásunkat, de - az előző két szerzővel ellentétben - nem spekulációk és felületes benyomások, hanem "olvasmányélményei" alapján, az értékeinket tekintve pontosan pozicionál:

Az MDF, SZDSZ, Jobbik alkotta perempárti mezőben egy új formáció is felbukkant. A Lehet Más a Politika (LMP) nevű szervezet, amelyet egy 13 tagú választmány vezet. Schiffer András szerint elsősorban az indította őket a pártalapításra, hogy úgy látják, a Magyarország sorsát 1990 óta meghatározó politikai elit alapvetően képtelen arra, hogy perspektívát nyújtson a választópolgároknak. „Az LMP olyan politikai szintézis alapján kíván működni, amely egyszerre épít az emberi jogi liberális, az újbaloldali és a közösségelvű konzervatív hagyomány elemeire.”

Azt hiszem, összességében jó a termés. Még ha egyes megállapításokkal lehetne is vitatkozni, úgy tűnik, az üzenet átment:

Hello, kedves status quo!
Megérkeztünk, itt vagyunk, kezdjétek el felkötni a gatyát!

Nézem én az LMP-t, nézem erősen, meresztem a szemem, és tekerem az agyam, ahogy azt illik, mert igaz ká-európai mindig tekeri az agyát valamin. Hosszas vívódás, tájékozódás után, valamint sok-sok kérdésemmel és kételyemmel mégiscsak úgy döntök, hogy na igen, legyen ilyen nekünk, új politikai formáció, magát a jelenlegi közállapotoktól jól megkülönböztető erő, amelyik zöld, meg fenntartható fejlődést sürget, társadalmi párbeszédet, hatékony problémamegoldást ésatöbbi, amivel egy ilyen magamfajta tipikus mind-mind nagyon egyetért.

Beszélgetek is a barátnőmmel, aki szintén egy tipikus, hogy hogy s mint kellene nekik ezt csinálni, meg hogy mi mennyire támogatjuk őket, és hát ugyanakkor meg mennyire fontos nekünk megtartani független szakértői/értelmiségi szerepünket, mert arra nagyon nagy szükségünk van – nekünk. Mert nyilván. Na aztán hallom, hogy sok a szimpatizáns, kevés a fóka, hogy a háttérből mennyien támogatják őket, és hát drukkolunk is nagyon a barátnémmel.

De aztán amolyan igaz ká-európaiként magamba nézek mélyen, hogy ez már milyen dolog: várni hogy a mások kikaparják a gesztenyét, ülni közben az elefántcsont-toronyban, és még akár segítséget is felajánlani, de arcomat mégse-nem-se odatenni! Vajon mi ennek az oka, morfondírozom magamban (és barátnémmal), és arra jutok, hogy a politikai elköteleződés egyszerűen nincs benne az életemről kialakított lehetséges forgatókönyvekben!

Én, egyfajta tipikus, valahogy úgy lettem eleve nevelve, hogy a közszereplés, na az valami ördögtől való tevékenység – jó-jó, hát én még az úttörős, áprilisnegyedikés, májuselsejés generáció vagyok –, de hát hogy a rendszerváltás – melynek alkalmából egyébként éppen nagykorúvá és éretté lettem – majd az azt követő évek sem tették számomra erkölcsileg és szakmailag vonzóbbá a politikai karriert.

Szóval értem én magamat mélyen, hogy számomra a politika tere a hatalmi és pénzügyi klánok arénája, a politikusok pedig kontraszelektált fajankók alacsony erkölcsi küszöbértékkel. Így aztán, ha nevemet adom bármihez, aminek köze van a politikához, hát hmm, hogy is mondjam, megkérdőjeleződik szociokulturális hovatartozásom, nevezetesen független értelmiségi/szakértői osztálytudatom.

Szép önbeteljesítő jóslatként működik ez, testvéreim: ha azt gondoljuk, hogy elkötelezett politikai hovatartozással közszereplést vállalni lealacsonyító, deklasszáló magatartás, azzal éppen annak adunk teret, hogy kontraszelektált fajankók alacsony erkölcsi küszöbértékkel döntéseket hozzanak a sorsunkról. Távolságtartásommal az annyit szidott, kurrens politikai életnek így válok aktív részesévé, teremtőjévé, létrehozójává.

Ez persze jól illik a neveltetésemhez, forgatókönyveimhez, életút-elképzeléseimhez. A szkeptikus, kiábrándult, mindent értő, nagyokat hümmögető ká-európai – milyen nehéz is ezt elengednem. A függetlenségemet! A sehova nem tartozásomat! A passzív rezisztanciámat! Ahh, mekkora hagyományokat kellene átlépnem ehhez. Micsoda belső ellenállásokat áthidalnom: a saját magam által épített kulturális gettómból kitörni!

Sajátos módon éppen szkepszisem az, mely továbblépésre késztet. Eddig ugyanis azt gondoltam, hogy létezik egy olyan független, kritikus, szkeptikus – ad abszurdum szakértői – szerep, melyet az aktív, pragmatikus erők majd egyszer, ha minden szép és jó lesz, meghallgatnak, figyelembe vesznek, és döntéseikbe beépítenek. De az elmúlt 19 évben ez nem következett be, így kulturális tradíciókból és jelenkori társadalmi hatásokból táplálkozó kételyem ezt a hitemet is kikezdte, és a negáció negálása értelmében, ha az ember szkeptikussá válik saját szkepszisét illetően, az szinte már-már aktivizmust jelent.

A független szakmai életemben és a magánéletben sokat gyakoroltam azt a sokak által osztott mentálhigiéniai nézetet, mely szerint érdemes kilépni a megszokott szerepeinkből, kipróbálni újakat, az életünket nem előre legyártott forgatókönyvek szerint élni, hanem friss és spontán, adekvát válaszokat adni a minket érő kihívásokra. Most, hogy kapcsolatba kerültem az LMP-vel, kénytelen vagyok legalább alaphangon végiggondolni mindezt a közéleti szerepvállalással kapcsolatban is.

Azon tűnődöm, hogy a politikától távolságot tartó értelmiségi/szakértői szerepeim mintha elavultak volna, nem váltották be az eddig hozzájuk fűződő reményeimet, sőt, kiszolgáltatottá tettek mind politikai, mind társadalmi értelemben. Eddig csak folyamatos frusztrációt jelentett az, hogy mindaz, amit el tudok mondani arról, hogy milyen világban akarok élni, semmilyen befolyással nincs azokra a döntésekre, melyek alapján eldől, hogy valójában milyen világban élek.

Lehet, hogy itt az ideje új szerepek kialakításának, kifejlesztésének? Értelmiségi-szakértői attitűdjeimből beemelni a politikába az intellektuális becsületességet, az elfogulatlan gondolkodást, a szaktudásaimat és a szakmai kooperativitást, a célorientáltságot, és a globális szintű – sok tényezőt, sok társadalmi csoportot figyelembe venni tudó – megközelítéseket. Lehet, hogy itt az ideje feladni kiváró stratégiámat, passzív hozzáállásomat, és tettekre és elköteleződésre váltani mindazt, amiben hiszek, vagy amiben hinni szeretnék?

Létezik-e olyan politikai aktivizmus, mely képes megőrizni azokat az értékeket, melyek a kritikai gondolkodásból fakadnak, de képes hatékonyan alakítani a világot maga körül? A civil kezdeményesekhez hasonló, az azokból és azokra épülő LMP zöld koncepciója most ezt a reményt adja.

Lehet, hogy bizonyos helyzetekben kellemetlen és hátrányos következményei lesznek egy ilyen döntésnek. Lehet, hogy aktivistaként kockáztatom „a (hír)nevem”, a „szakmaiságomat”, a megítélésemet. Az is lehet, hogy eredménytelen lesz a próbálkozásom, hogy rajtavesztek. Nem láthatom előre, hogy hova vezet ez út, de egy biztos: kénytelen vagyok esélyt adni annak, hogy valami máshogy legyen, mint ahogy most van

És végtére is, ha minden kötél szakad, ha semmi nem sikerül és végképp elzuschlagosodik, elmagyargárdásodik, eldemszkisedik, elkéselősödik-elsörétespuskásozódik a magyar glóbusz, bármikor visszatérhetek a kulturális hagyományaimban nippeken és gobelineken oly szépen kidolgozott, oly aprólékosan megfestett, oly pontosan követhető szerephez: a búsuló juhász alakjához. (Bár ehhez már csak azért sincs nagy kedvem, mert hosszú, pödörhető bajuszt kellene növesztenem.)

Olvassatok Narancsot - a mi kedvünkért:

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=18443

A címlapfotón Schiffer András:

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/szam&id=644&mode2=1&mode=18443

"Érdemes új utópiákról álmodni" - Schiffer András, a Lehet Más a Politika választmányi tagja

Párttá alakult a tavaly zászlót bontott Lehet Más a Politika (LMP) mozgalom, lapunk megjelenése napján ennek indokairól tart sajtótájékoztatót a szervezet. Az új párt célkitűzéseiről, programjáról Schiffer András választmányi tagot, az LMP egyik szóvivőjét kérdeztük.

Az Építészfórum interjúja Jávor Benedekkel, az LMP választmányi tagjával.

ÉF: Az LMP-program „Életminőség, egészség, fenntarthatóság” fejezetében szó esik a vidék-város egészségtelen kapcsolatáról, az agglomeráció és a főváros közös problémáiról. Ezek évek óta visszatérő problémák. Mi az LMP megoldása?
 
J.B.: Az egyébként sem egészséges magyar településszerkezet a rendszerváltás óta sok tekintetben még tovább torzult. Az LMP úgy gondolja, hogy minden településtípusnak megvan a funkciója az országon belül. Nem mondható ki, amit a jelenlegi politika kimond, hogy bizonyos településtípusok, pl. a kistelepülések nem kívánatosak. Már csak azért sem, mert az ott lakók nem szabadon mozgatható erőforrások, hanem olyan emberek, akik nagyon kevéssé mobilak. Nem azért, mert felvilágosulatlanok, ahogy a jelenlegi politika feltételezi, hanem mert pl. az ingatlanjaikat nem tudják értékesíteni. Illuzórikus az az elképzelés, hogy majd átköltöznek prosperáló térségekbe. Ugyanakkor a kormánypolitika kifejezetten ezt erőlteti, a szolgáltatások visszaszorításával, az iskolák, egészségügy, közlekedés visszafejlesztésével. Ezzel gyakorlatilag másodrendű állampolgárokként kezelik ezeket a tömegeket, megfosztva őket az állam által mások számára garantált szolgáltatásoktól.

Az a településstruktúra, amely kialakult, nem egészséges. Túlságosan főváros-központú, a város-vidék kapcsolata nem kellően erős és deformált is. A vidéki centrumok fejlesztése elsődleges cél kell, hogy legyen.

Róluk már mindenki hallott, hacsak nem csukott szemmel járt a világban az elmúlt 60 évben, avagy nem egy remete életét éli bolygónk egy elhagyatott zugában. Feltűnnek néha, megmutatják magukat, az emberek csodálkozva ámulnak a látványuk szokatlansága miatt, majd amilyen hirtelen jöttek, úgy távoznak is. A médiában egy-két zavaros beszámolót hallani csak jelenéseikről, hogy utána ismét hónapokra elbújjanak a kíváncsi szemek elöl. Néhány megszállott tudóson kívül nem sokan foglalkoznak velük, nem is nagyon értik, hogy mit akarnak, mi célok vezérelhetik őket, honnan jönnek, s hova illannak tova, de legkevésbé azt tudják, hogy kik ők. Pedig köztünk járnak, nap mint nap láthatjuk őket buszokon, köztereken, s egyéb nyilvános helyeken. Felismerni lehetetlen őket, mert ugyanúgy néznek ki mint mi. Ugyanúgy öltözködnek, beszélnek, s élik a hétköznapjaikat.

Nem, nem a földönkívüliekről beszélek. A zöldekről.

Negyed évszázad is elmúlt már, hogy először hallatni kezdték a hangjukat idehaza. Roswelli hatású volt a megjelenésük, mert a módszerváltás előtti egyik legmegosztóbb témában vállalták fel a véleményüket. A Bős-Nagymaroshoz tervezett erőmű építése ellen emelték fel a hangjukat, készíttettek hatástanulmányokat, s szerveztek az ügy köré politikai mozgalmat. Ahogy a körülmények kezdtek lazulni, úgy hangjuk is felerősödött, s akcióik is látványosabbá kezdtek válni. Aláírásgyűjtésbe kezdtek, majd bejegyeztették magukat, mint hazánk első civil-szervezete. Közben a vízlépcsők ügye kezdett más mederben csordogálni, lassan el is jutott Hágáig, hogy Európa tegyen igazságot a két ország között, s pontot a térségünkben addig ismeretlen mértékű környezetkárosító/-átalakító hatású terv végére. Mint ismeretes, a vízerőmű nem épült meg, csak egyes részei, mely miatt mind a mai napig nem zárult le teljesen az ügy.

E nemes célért összeverődött emberek a többpártrendszer megjelenésekor a szélrózsa minden irányában spricceltek ki a Duna-Körből, s lettek a később parlamentbe jutott pártok tagjai, képviselői. A zöld ideológia számukra másodlagos volt a történelmi gyökerekből táplálkozó, s a korábbi politikai elitekhez viszonyuló nézeteik elsőbbrendűsége miatt. A Duna-Körből alig maradt valami, tagságának és támogatóinak 90 százaléka a parlamentben ma is helyt foglaló pártok holdudvaraihoz csatlakozott. Azon kevesek, akik mindennél fontosabbnak tartották a zöld értékek képviseletét megalapították a Magyarországi Zöld Pártot, ami azóta is a zöldek legjobb választási  eredményét produkálta hazánkban (0,39%). Ám a belső feszültségek hamar kikezdték a párt addig sem létező egységét, a jobb-bal ellentét megmérgezte a viszonyokat házon belül. Az MZP-tag, ám más pártokhoz húzó személyek csoportos kilépései, s a tagkizárások 3 év alatt erodálták a pártot, mely bár azóta is működik, de inkább tetszik élőhalottnak, mint eleven politikai szervezetnek.

1990 óta egyetlen zöld politikai alakulatnak sem sikerült az MZP-nél nagyobb sikert felmutatnia a választásokon, vagy azokon kívül. A média és az anyagi források kétpólusúsága szinte teljesen ellehetetlenítette ezeket a pártokat. Állami pénzekhez nem jutottak a gyenge választási szereplések miatt, így csak saját anyagi erejükre számíthattak, s a támogatók adományaira, akik amúgy is kevesen voltak, lévén az írott sajtó alig, a tv-k pedig szinte egyáltalán nem adtak hírt e pártok létezéséről, tevékenységéről. Pénz hiányában média- és reklámfelületek vásárlása lehetetlenné vált, még a választások idején is, így a szimpatizánsaik táborát sem tudták érdemben növelni. A gazdasági szféra pedig közel sem volt nyitott a zöldek újszerű javaslataira, főleg azok „akadékoskodó” és folyton „elégedetlenkedő” hozzáállása miatt. A kör ezzel bezárult, a zöldek mintegy két évtizede a 22-es csapdájában csücsülnek.

Anyagi források, eszközök, s támogatói bázis hiányában alacsony költségű, s főként a helyi problémákra reflektáló akciókra (gyárak, szemétégetők, hulladéklerakók és erőművek építése, fakivágások, s épületbontások elleni tiltakozások) szorítkozhattak a zöld pártok, melyek tevékenysége egybefolyt a civil szervezetekével. Emiatt a televízió előtt ülő, avagy újságot olvasó külső szemlélők elveszítették annak lehetőségét, hogy különbséget tehessenek a zöldek politikai és civil szerveződései között. Az akciók jellegéből kifolyólag pedig, aki fel is figyelt a hozzájuk kapcsolódó hírmorzsákra, az sem gondolt többet annál, hogy „ezek a zöldek már megint csak tüntetnek”. Kifelé az jött le az embereknek, hogy a zöldek mindig csak valamivel szemben tudnak állást foglalni, érdemi válaszokra nem képesek, javaslataik, önálló ötleteik nincsenek.

Akik pedig megpróbáltak kitörni ebből a szerepkörből, azokra vagy alig figyeltek oda, vagy csak úgy tudták átlépni a hírérték-küszöböt, hogy agresszív és/vagy polgárpukkasztó akciókkal álltak elő. Előbbire remek példa az Élőlánc kisiskolák, ill. társadalombiztosítási rendszer fenntartása melletti kampánya, melyek erőtlenségük miatt nem sokkal lendítették előbbre a zöldek ügyeit. Utóbbit pedig jól illusztrálja a Tomcat-féle (Magyar Szociális) Zöld Párt „káoszbrigádos” tevékenysége, melynek során párnákkal dobálták meg Pokorni Zoltánt, tortát nyomtak Demszky Gábor képébe, valamint egy kutyát indítottak a XIII. kerületben mint országgyűlési képviselőjelölt - ezzel pedig csak a zöld név lejáratására tesznek kísérletet úgy, hogy még csak nem is tekintik magukat a hagyományos értelemben vett zöldeknek.

A fentebb leírtak ellenére az tűnik a legfontosabb tényezőnek, ami miatt az ökopolitika elkötelezettjei képtelenek kitörni a törpepártok szerepköréből, hogy a magyar társadalom többsége még nem ismerhette meg a környezetvédelmen túlmutató „politikai zöld” valódi jelentését, így nem is mutathatott nyitottságot a legprogresszívebb politikai áramlatra, a zöld gondolatra. A múlt felé fordulunk, és onnan vezetjük le a jelen problémáit, aminél tovább nem is akarunk lépni. A múlt harcait akarjuk megvívni a jelenben, és a jövőben is. Mintha a demokrácia beköszöntével tényleg eljutottunk volna a történelem végére: berendezkedtünk a bal-jobb váltógazdálkodásba, és a változásba, a jobb életbe vetett hitet felváltotta az iszapbirkózás. Az utóbbi években viszont olyan, tőlünk túlnyomórészt független változások kezdődtek a világ dolgainak menetében, amiknek a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.

Néhány éve már, hogy egyre több helyről, egyre többször, egyre többen fejezik ki abbéli óhajukat, hogy szükség van a megújulásra, az új hangokra, az új emberekre, az új szavakra. A fentebb leírt tapasztalatokat és jelen helyzetünket figyelembe véve az LMP lehet az az erő, ami levetkőzi az utóbbi 2 évtized zöldekre aggatott elnyűtt, fakó és szabatlan ruháit. A problémákra és a válságokra adandó széles spektrumú válaszokkal rácáfolhat azokra a prekoncepciókra, melyek már-már a szubkulturális jelenségek kétes táborába zárták a zöldeket. Így az LMP egy valóban harmadik utas politikai erőként léphet porondra, mellyel a jövőben komolyan számolni kell.

Egy önmagát közlekedésmérnöknek definiáló szakértő úr egy profinak tűnő (mert jó sok számot tartalmazó) cikket írt az index-re, amely röviden arról szól, hogy járjon a legtöbb helyen a vasút helyett inkább busz, mert a vasúti személyszállítás drága. És attól majd jó lesz az államnak.

Muszáj reagálni a cikkben lévő csúsztatásokra, annál is inkább, mert - bár a cikkben feltűnik egy közlekedési középiskola képe, ahol még az elsős diáknak is tudnia kéne, hogy mellékvonalakat fenntartani nem szükséges - az írás és a benne lévő gazdasági számítások két olyan alapvető hiányosságot is tartalmaznak, amelyek alapján a fenti - nyilván gúnyosnak szánt - hasonlat pont a szakértő úrra lesz érvényes, csupán a közlekedési szakközepet kell közgazdaságira cserélni.

Miből áll a vasút költsége?

Az első egy olyan kérdéskör, amiért - amint azt említettem - egy közlekedési szakközépből talán nem, de egy közgazdaságiból biztosan kicsapás járna. Ez nem más, mint a fix költségek figyelmen kívül hagyása gazdasági számításoknál. A személyszállításhoz elkönyvelt 160-170 milliárd forint jelentős része (kb. 50%) ugyanis nem más, mint pályahasználati díj. Ma Magyarországon a pályavasút gyakorlatilag minden költségét áthárítja a használókra, azaz a pálya fenntartását nagyrészt (kb. 75%-ban) a személyszállítási üzletág finanszírozza. Ez azonban nem más, mint a veszteség egyik zsebből a másikba pakolása.

Kedves szakértő úr, mit gondol, ha teljesülne az Ön álma, és hirtelen mindenhol megszűnne a vasúti személyszállítás, akkor a vasútvonalak fenntartása olcsóbb lenne? Hát sajnos nem. A vasúti pálya fenntartásában ugyanis a fix költségek aránya nagyon magas, majdnem teljesen független a pályán zajló forgalomtól. Persze ahol felszedjük a síneket, ott nyilván nullára csökken a fenntartási költség, de ilyen megoldás azért a vasúti hálózat nagyobbik (és főleg: értékesebbik) felén elképzelhetetlen. Ha pedig a hálózatot fenn kell tartani, akkor mi legyen? Ki fizessen? A mai módszer alapján a tehervonatok hirtelen 3-4-szeres pályahasználati díjjal találnák magukat szemben, ami nyilvánvalóan a vasút teljes kiszorulásához vezetne az árufuvarozási piacról is. Megfordítva a kérdést: ha például az ütemes menetrend miatt mondjuk kétszer annyi vonatnak kell járnia egy adott pályaszakaszon, akkor vajon állandó marad a pályadíj és a kilométerköltség?

A fentiek alapján hibás minden olyan számítás, ami - a fix költségeket elfeledve - kilométerköltséggel operál, azaz ön lehet, hogy jó közlekedésmérnök, de közgazdaságtanból megbukott volna már szakközépben is. Amennyiben Ön netán ismeri a fenti összefüggéseket, mégis utaskilométerköltségekkel dobálózik, az viszont nem más, mint tudatos megtévesztés, tudatos károkozás.

Miért nem éri meg vasúton szállítani?

De jöjjön a következő súlyos tévedés, bár már az előző is nyilvánvalóan bizonyítja, hogy alapvető gazdasági ismeretek nélkül nem szabadna belevágni vasúti "reformokba". A cikk szerint: "Csak közpénzeket (menetdíjat nem) vizsgálva, egy vasúti utaskilométert 22,6=23 forintért, egy helyközi buszos utaskilométert 6,9=7 forintért veszünk meg."

A közútfenntartás költségeit ma gyakorlatilag az adófizetők illetve - ha a közlekedés szereplőiről van szó - az autósok viselik. Teszik ezt úgy, hogy az úthálózatot érintő károk szinte teljes egészét a nagy tengelyterhelésű járművek okozzák. Tehát az autósoknak - a használó fizet elv alkalmazása esetén - lényegében ingyen lenne az úthálózat, ellenben a teherfuvarozók és autóbuszok úthasználati díja radikálisan megnőne. Jelenleg a vasúttal ellentétben a közúti infrastruktúra gyakorlatilag ingyenesen áll a közúti fuvarozók rendelkezésére.

Aki ma összehasonlíthatóságról, korrekt versenyről ír, az nem tudja, mit beszél.

Tudatos vagy tudatlan vasútellenesség?

Nem igazán lett volna értelme reagálni az elhangzottakra, ha a cikket író úr személyében nem egy olyan "szakértőt" tisztelhetnénk, akiről kapcsolatai és eddigi írásai miatt feltételezhető, hogy expostás exminiszterünk vasút elleni ámokfutását, valamint több mellékvonal bezárását (hibás) gazdasági számításaival alátámasztotta, netán egyenesen ő illetve köre (a Volán privatizációkban érdekelt személyek, csoportok) kezdeményezte. Az mindenesetre bizonyos, hogy hasonlóan hibás számítások alapján alakult ki a 2009-es, utasellenes menetrend.

Nem lett volna értelme akkor sem a reakciónak, ha a fenti cikk nem azon az index.hu-n jelent volna meg, amely egyrészt az egyik legolvasottabb on-line napilap, másrészt amelynek több újságírója is (talán nem kell bemutatni például a kötött pálya blog-ot) fogékony a vasút problémáira, és már többször is szembeszállt a fenti szakértő úrhoz hasonlók hibás elveivel.

De mivel a fentiek alapján vagy tudatlanságból, vagy - ami rosszabb - tudatosan elkövetett károkozással állunk szemben, muszáj volt reagálni és nevén nevezni azt, amit Takács úr csinál.

És mi lehet a megoldás?

Takács László cikkében a fenti alapvető hiányosságok mellett is van értékelhető, és továbbgondolásra alkalmas elem. Ez pedig nem más, mint a vasúti hálózat és szervezet felülvizsgálatának szükségessége. Ezt kiegészíteném még az infrastruktúra-használati díjak felülvizsgálatával is.

• Ki kell jelölni az államilag mindenképp fenntartandó vasúti törzshálózatot (fővonalak és stratégiai helyzetű mellékvonalak), amelyen integrált, ütemes menetrend alapú utasszállítás és liberalizált teherfuvarozás folytatandó.
• A fenti törzshálózat fenntartásának feladatát egy teljesen új, állami infrastruktúra-fenntartó szervezetbe kell helyezni, a MÁV megmaradó részét felszámolni, az eszközöket a személyszállító vasút illetve a térségi vasutak részére átadni.
• A törzshálózaton kívüli vasútvonalakon térségi vasúttársaságokat kell alapítani, ezt megelőzően azonban a jelenlegi szabályozást lényegesen egyszerűsíteni kell. A térségi vasútvonalaknál nem lehet a fővonalakhoz hasonló elvárásokat megfogalmazni, működőképességük alapja az egyszerűsített üzemvitel illetve a megrendelő oldalán kialakítandó térségi közlekedési szövetségek.
• A közúti és vasúti infrastruktúra díjakat azonos szemlélettel kell meghatározni. Ez vezethet a vasúti díjak radikális csökkentéséhez, de vezethet a "felhasználó fizet" elv érvényesítéséhez a közúti szállításban is.

A fenti lépések nélkül a vasút hosszú távon is versenyképtelen, pénznyelő intézmény marad. Ez sem nekem, sem Takács úrnak (remélhetőleg) nem érdekünk, mint ahogy nem érdeke a magyar társadalomnak és gazdaságnak sem. 

Zöld költségvetési élénkítés - egy fenntartható kiút a válságból

Ősz óta Magyarországon sok javaslat született a válság kezelésére. De egyik sem az igazi...

A Lehet Más a Politika és a Compass Közpolitikai Intézet közös tanulmánya egy olyan gazdaságélénkítési javaslatcsomagot mutat be, amely tekintettel van a hosszú távú fenntarthatósági szempontokra is.

Több válság - egy válasz

Tanulmányunkban az ökológiai és társadalmi problémákat a gazdasági visszaeséssel egy keretben kezeljük. A válság lehetőségeket is kínál a változásra: ezek elszalasztását a jövő nemzedékei kérik majd számon rajtunk. A kiútról szóló közös gondolkodáshoz mi azzal járulunk hozzá, hogy a máshol már sikerrel alkalmazott zöld munkahely-teremtési megoldásokat a hazai viszonyokhoz igazítjuk.

Nézzünk szét a világban!

Ma, amikor a fejlett világ kormányai és az Európai Parlament is zöld élénkítési csomagokról tárgyalnak, a hazai vitákban jórészt csak a mai gazdaságszerkezetet konzerváló megoldások vannak terítéken. Ez komoly felelőtlenség, komoly hiba.

Gazdálkodj okosan!

A hazai, szűkre szabott költségvetési mozgástérben a nagy állami kiadásnöveléssel járó keresletélénkítő politika nem járható út. Ám többek között a környezet-használat nagyobb terhelésével és a munka terheinek csökkentésével megvalósítható egy olyan bevétel-semleges költségvetési átrendezés, ami a "zöld" szektorokba való beruházáshoz is forrásokat teremt.

Javaslataink:

- Zöld munkahelyek teremtése
- Energia-hatékonyságot célzó épület-felújítások
- Zöld adó-reform
- Befektetés a megújuló erőforrásokba
- Befektetés a közösségi közlekedésbe
- Befektetés a táj- és természetvédelembe

Részletek a http://www.lehetmas.hu/zoldelenkites oldalon.

Mondják sokan sokfelé a világban, hogy a válságból kivezető út nem mellesleg teljesen egyirányba kellene, hogy vezessen az ökológiai válságból kivezető úttal. Merthogy közös a kihívás: ahogy a fedezetlen hiteleken alapuló jóléti pilótajáték bedöntötte a bankrendszer egy részét és megrengette a maradékát, a fedezetlen - mert nem fenntartható - fogyasztás és növekedés ugyanezt teszi a Földdel, ha nem állunk rá egy másik pályára idejében. Ráadásul ha épp abban a helyzetben vagyunk, hogy gazdaságélénkítés címen pénzt kell költeni bizonyos ágazatokra, akkor miért ne legyen ez a fenntarthatóság irányába tett első lépés?

Miért fájt nálunk jobban?

Nálunk, Magyarországon különösen fájó hatása volt a válságnak, hiszen egy már egyébként is rossz állapotban lévő gazdaságot talált el, ahogy azt elemzők tucatjai írták meg az elmúlt hónapokban. Egy gazdaságot, ahol az államadósság törlesztése már a válság előtt is kihívásokat jelentett, ahol a dolgozó, aktív réteg, pláne a valós bérre bejelentett réteg kisebbségben van, ahol a munkabért terhelő elvonások mértéke az egyik legmagasabb Európában, ahol rendkívül sokan adósodtak el az utóbbi években devizában.

Hazánk gazdaságának legnagyobb problémája az alacsony munkavállalási hajlandóság. A munkanélküliség elől rokkantnyugdíjba menekülők tömege, vagy a tartósan szociális segélyen élők száma összességében meghaladja a milliót. Képzetlenek egész serege van kizárva a munkaerőpiacról azért, mert nem képes megtermelni még az egyébként nem túl magas minimálbért és a rá rakódó közterheket sem. Az államnak ez a helyzet a legdrágább: neki kell ellátni a gazdaság által magára hagyott embereket. Úgy, hogy ezért jelenleg semmiféle ellenszolgáltatást nem kap. A fenti helyzet azonban a képzettekre is igaz. Az embertelen terheket a legtöbb kis- és középvállalkozás nem tudja kitermelni, így a képzett munkaerőnek normális bért csak különféle legális vagy illegális csatornák igénybe vételével tud adni.

A fenti probléma mellett hazánk még egy komoly kihívással áll szemben, ez nem más, mint a páratlanul egyoldalú energiafüggőségünk. A gázválság kapcsán erről már írtunk.

A helyzet már régóta megoldásért ordít, de az ordítás hangerejét különösen jól felerősítette az elmúlt pár hónap a világválsággal és a gázszállítások leállításával.

A hagyományos keynes-i út nekünk nem járható

A világszerte alkalmazott keresletélénkítés alapú gazdaságélénkítő módszerek alapja, hogy állami pénzzel próbálják meg pörgésben tartani a gazdaságot ameddig a válság legnagyobb hullámai elcsitulnak. Magyarországon az ismert adósságszint mellett erre nincs lehetőség, így olyan programot kell vázolni, ami bevételsemleges, ami nem növeli tovább a hiányt.

Ezt a többszörösen is gúzsbakötött táncot próbálja meg korrektül eljárni most az LMP és a Compass tanulmánya, amely a Zöld költségvetési élénkítés címet viseli.

A fő cél azt beláttatni, hogy ha már úgyis mozdulni kell, akkor üssünk két legyet egy csapásra: formáljuk munkabaráttá a különféle rendszereket, teremtsünk illetve tartsunk meg munkahelyeket, valamint kezdjük el kialakítani a hosszabb távon is fenntartható gazdaságot Magyarországon az energiafüggőség csökkentésével és a zöld gondolat tudatos alkalmazásával rendszerszinten.

Milyen lépéseket ajánlunk mi?

A Compass-LMP tanulmány nem csodaszer. A realitások talaján mozogva egyelőre csak az első lépéseket jelöli ki a fenti úton, azt azonban meglehetősen részletesen, a döntéshozók által akár rövidtávon alkalmazható módon teszi. Ezek a konkrét lépések:

1. Zöld munkahelyek teremtése: elsődleges cél az energiahatékonyságot célzó épületfelújítások támogatása, főleg adókedvezmények (SZJA és ÁFA) és szabályozás útján, de az állami épületek felújításán és az energiahatékony bérlakásépítési program felpörgetésén keresztül közvetlenül is. Három előnye is van ennek a programnak: egyrészt az ilyen jellegű projektek elsősorban a helyi KKV szektornak adnak munkát, másrészt az egyik leginkább munkaerő-intenzív iparágról van szó, tehát sok munkahely megtartása/teremtése várható, harmadrészt pedig a fűtésre fordított hőenergia 20-30%-kal csökkenthető, ezzel gázfüggőségünk jelentősen csökkenhet.
2. Változások a szabályozásban: meg kell kezdeni a hibás ösztönzőrendszerek átalakítását, ami elsősorban a gázártámogatás leépítését (az összeg nagyrészt átforgatható szociális alapú rezsitámogatássá) jelenti, de az áramátvételi árak és az egyébként is visszaélésekre csábító erőművi támogatások mérséklésére is szükség van.
3. Az adórendszer átalakítása: az adórendszer zöld átalakításának legnagyobb lépéseként meg kell kezdeni a széndioxid adó bevezetését, de emellett szükség van az egyéb környezetvédelmi jellegű adók (pl. termékdíj) illetve a ma sokszor nevetséges bírságok emelésére is.
4. Befektetés a megújuló energiatermelésbe: az EU-s források egy részének átcsoportosításával megtámogatva fel kell gyorsítani a fejlesztéseket. Figyelemmel kell lenni azonban a háttéripar fejlesztésére is, hogy a beruházások fő hatása (például mert itthon nem gyártják a szükséges alkatrészt) ne külföldön érvényesüljön.
5. Lépések a fenntartható közlekedésért: a meg nem fizetett láthatatlan károk miatt a közlekedési rendszer fejlődése eddig egyáltalán nem a fenntarthatóság alapján történt. A közlekedésben van talán a legtöbb lehetőség emiatt. Egyrészt komoly források nyerhetők ki csupán a korrekt díjak megfizettetésével (pl. teherforgalmi útdíj, dugódíj), másrészt az országban mind a városi, mind a távolsági közösségi közlekedés évtizedes lemaradásban van, az alsóbbrendű utak állapota sem épp tökéletes, a kerékpáros infrastruktúra pedig gyerekcipőben jár, így a források hatékonyan elkölthetők. A közösségi közlekedési projekteket emellett az EU is elsődleges prioritásként kezeli a támogatások odaítélésénél.
6. Természetvédelmi és vízügyi óriásberuházások, közmunka projektek: a különféle tájrehabilitációs projektek (pl. Vásárhelyi terv, erdősítések) a természetvédelmi szempontok mellett lehetőséget adnak a rendelkezésre álló nagyszámú képzetlen munkaerő foglalkoztatására, ami az érintett hátrányos helyzetű rétegnek nem csupán anyagilag, de pszichológiailag is rendkívül hasznos, továbbá segíti a tartós munkanélküliekkel szembeni előítéletek enyhítését. Az állam ezzel a módszerrel minimális ráfordítással tud átmeneti munkahelyeket teremteni.

És hogyan tovább?

Az első intézkedések hatására még "csupán" 350 mililárd forintnyi átrendeződés várható, amelynek fő tétele a fogyasztási adók emelése. Kérdezheti tehát bárki: hol itt az új út, mitől más ez, mint például a mostanában bontakozó szocialista "reform"?

Például attól, hogy ebben az összegben még nem szerepelnek a leglényegesebb zöld adók és a fenti programpontok alapján elvégzett átalakítások hosszabb távú hatásai. Hosszabb távon ugyanis számolni kell:

• A teljes gőzzel felpörgetett széndioxid adóval (kb. 250-300 milliárd Ft), melyet a hazai kibocsátásnak nem csupán a kvótaköteles részére kell kivetni, hanem gyakorlatilag minden fosszilis alapanyagot használó termelésre és szolgáltatásra.
• A végleges formáját elnyerő teherforgalmi útdíjjal (kb. 100 mililárd Ft), amely német mintára kivetve tonnakilométerenkénti - tehát használat-arányos - összeget jelent szemben a mai napi matrica fix (és irreálisan alacsony) árával.
• A dugódíj és a parkolási díjak egységesítése utáni haszonnal (50-60 milliárd Ft), amely a városi közlekedés és az élhető város kialakításának fő forrásává léphet elő.
• A gázártámogatás végleges megszüntetésével (kb. 80 milliárd Ft)

A fenti 480-540 milliárd forint már egy jelentősebb összeg, ennek nagy része a munkát terhelő elvonások csökkentésére fordítható. Ezt a csökkentést tovább erősítheti a fenntarthatósági szempontból igazságosabb adónemek (pl. fogyasztási és vagyoni adók) emelése. Összességében néhány év leforgása alatt legalább 1000 milliárdos átrendezésre van mód a munkaterhek irányából a zöld és egyéb adók irányába.

Egyáltalán nem mellesleg az így kialakuló új adó és ösztönző rendszer egy teljesen új irányba fordítja hazánk gazdaságát, amely így várhatóan könnyebben viseli majd el a jelenlegi számítások szerint mindenképp bekövetkező jövőbeni nyersanyagválságot.