A kerékpáros felvonulások szimbolikus aktusai
„Délután fél 3 órakor indult ki a clubhelyiségből (István főherceg fogadóból) vagy 50 kerékpározó kettős rendekben az Andrássy-úton végig, hol a járókelők közt e valóságos kerékpár-had méltó feltűnést és tetszést keltett. (…) A Városligeten keresztül ki a Stefánia-út végén katonai fegyelmezettségben haladt a menet (…) a lóversenytér mögött lévő hatalmas víztorony épületig; ott felállás s fényképeztetés. (…) A felvétel után a kerékpár-had ismét visszahajtott a clubhelyiségbe, a hol társas vacsora után víg táncra kerekedett az időközben odagyűlt szépséges hölgyközönséggel.” – tájékoztat a magyarországi kerékpározás hőskorszakáról az 1889 január 1-i Kerékpár-Sport (Hadas, 2003: 260-261). A triviális hasonlóságok (közös kerékpározás Budapest reprezentatív helyszínein, az eseményeket megörökítő fényképek, majd az azt követő könnyed szórakozás) alapján a szövegrészlet a Critical Mass-ek történetét bemutató rész bevezetőjeként is helyet kaphatott volna, de talán még fontosabb kiemelni a mélyebb jelentéstartalmak szintjén megjelenő párhuzamosságokat és különbségeket. Utóbbiakról szólva fontos megjegyezni, hogy míg a századvég Magyarországán a kerékpár a technikai fejlődést, a természet és kiváltképp a tér emberi eszközökkel történő meghódítását jelentette, és ekképp a klasszikus modernitás egy jellegzetes szimbólumaként értelmezhető (i.m.: 253-274), addig a huszonegyedik század elején, napjaink technológia és kulturális környezetébe kerülve már egészen más jelentésekkel bír. A ma városait a mindent átható motorizáció formálta jelenlegi képükre – az autót eredetileg szintén a fizikai és technológiai haladás képviselőjeként tüntetve fel. A rohamos terjedés azonban mára már a fejlődés útjába állt, városainkat maguk a gépkocsik bénítják meg – a haladás mindenhatóságába vetett hit megrendült, így lépve át az önnön határait meghaladni nem tudó modernitásból a pontosan ebből a tapasztalatból építkező későmodernbe. A dugókban álló autók, ezek a kifinomult technológiával rendelkező gépcsodák között a biciklista kissé anakronisztikus, emberi erővel hajtott járművével vígan kerekezik tova – igazi posztmodern vízió!
És bár a technológia szimbolikus értelmezési lehetősége jócskán megváltozott, a biciklisták mindkét időpontban egyfajta progressziót képviseltek/képviselnek – vállalva ezzel a stigmatizációt. A hőskorszak vasparipái „ördögi csörömpöléssel” kísért feltűnése az utakon kezdetben a meg nem értés és a gúny célpontjaivá tette őket, akárcsak napjaink városi biciklistáit, különösen a (szubkulturális) divattá válás tendenciáját megelőző időszakban. Mindezek fényében már jobban érthető e közös felvonulások motivációja: a nyilvánosság birtokbavétele könnyebb a máskor kisebbségbe szoruló közösség csoportbarendeződése által, innen pedig már csak egy lépés a kollektív cselekvésből építkező öntudat, és vele az egyénekben kialakuló büszkeség-érzés. Fontos látni továbbá, hogy a megmozdulások a városi tér elfoglalásáért folytatott szimbolikus küzdelem megnyilvánulásaként is felfoghatók. Ahogy Mező Ferenc (1999) is rámutat, a tér nem csak egy fizikai hely, de ideológiai, kulturális vagy politikai jelenségek sűrűsödhetnek össze benne, és ekképp a mozgalmak hatalommal szembeni (szimbolikus) ellenállási helyeként működhet. A város térszerkezetének és közlekedési rendszerének hegemón kulturális kódja a gépjárművek dominanciáján alapul, így a biciklisták annak időleges elfoglalásával a városi térbe kódolt hatalom megváltoztathatatlanságát kérdőjelezik meg. A széles, aszfalttal borított utak mint az autók monopolisztikus uralmának fizikai testet öltött lenyomatai egyszerre a kétkerekűek birodalmává válnak, felmutatva az alternatív használat, és vele egy plurálisabb, demokratikusabb (közlekedési) ideológia létjogosultságát.
Utalva többek között a már az elméleti részben bemutatott Melucci munkásságára, az új társadalmi mozgalmak egyik legfontosabb jellemzője a kollektív identitás előtérbe kerülése. E kollektív identitás pedig nagyban támaszkodhat a csoportosulások közös tapasztalataira, élményeire, jelképeire, szokásaira, stb. Ezek tipikus példájának tartjuk a Critical Mass felvonulások végén megtartott „bicikliemelés” motívumát, amikor is a résztvevők egyszerre emelik kerékpárjukat fejük fölé, egy végeláthatatlan „biciklitengert” alkotva így meg. Az évek során a mozdulat stilizált formában a magyar CM-ek vizuális reprezentációinak (plakátok, szórólapok, matricák, a honlap megjelenése, stb.) fő szimbólumává avanzsált. A bringaemelés – a bicikli mint jelkép felmutatásának trivialitásán túl – egyrészről kifejezi e közlekedési eszköz „emberi léptékét”, mivel – ellentétben az autókkal – a bicikli mindvégig használójának tényleges fizikai kontrolja alatt marad, másrészről pedig hangsúlyossá teszi a csoport együvé tartozásának alapját, hiszen ekkor ember és kerékpár kettőséből szimbolikusan is utóbbi kerül felülre. Ha Melucci szerint a mozgalmak már létezésükkel is a domináns kulturális kódokkal való szimbolikus szembenállást és ekképp egyfajta üzenetet közvetítenek a társadalom vagy a külvilág felé, e néhány pillanatig tartó motívum a Critical Mass mozgalom üzenetének esszenciáját sűríti magába.