(Kiss Károly – Pavics Lázár
Magyar Nemzet Vélemény 2008-04. 30.)

Szánalmas szegénységi bizonyítványt állítanak ki magukról a neoliberális közgazdaságtan hazai főkorifeusai. Fantáziátlan, doktriner javaslataik rendre egy 2000-2500 milliárd forintos kiadáscsökkentés körül forognak, amivel elsősorban a jóléti kiadásokat és az államigazgatás költségvetését szeretnék csökkenteni. Ezt a GDP magas újraelosztási hányadával indokolják, majd kezüket széttárva mosolyogva hárítják át a feladatot a politikusokra: ők megmondták, mi a teendő, a végrehajtás már nem az ő feladatuk, ők csak a gazdasághoz értenek… (Valóban értenek?) Kétségtelen, hogy statikus szemléletben túl sokat költünk a lehetőségekhez képest, s emiatt a hiány újratermelődik, az adósság és a kamatterhe pedig egyre nő. A mértéktelen egészségügyi, oktatási és államigazgatási megszorítások viszont már olyan károkat okoznak a társadalom szövetében és az állam működésében, melyek még tovább szűkítik a gazdasági kibontakozás lehetőségeit. A fő problémát nem a túlzott jóléti kiadásokban látjuk, hanem az európai viszonylatban is kirívóan alacsony foglalkoztatásban. Ennek növelése mellett számos olyan lehetőség is adódik, amely már jelenleg is a jóléti kiadások indokolatlan csökkentésének alternatívájául szolgálhat.
Az elmúlt két év bebizonyította, hogy a tb-járulékok beszedésével milyen jelentős mértékben javítható az egyensúly. (A túlbuzgó kórházbezárások és a 28 milliárd forintos többlet már inkább a jövendő kiárusítások szándékáról árulkodik...) Még mindig nem látszik viszont, hogy az APEH frontális támadást indított volna az adóelkerülés és a minimálbéres adózás túlzott mértékének a megakadályozására. Ugyanakkor túlzott energiákat fordít a „hivatalból” adózó állami alkalmazottak kicsinyes ellenőrzésére, mert nyilvánvalóan ezek a könnyű esetek. A vagyonbevallási kötelezettség jócskán megkönnyítené az adóhatóság helyzetét, ha azt a pártok politikai megfontolásból nem odáznák el. A társasági adók terén az utóbbi években a külföldi tulajdonú nagy cégek évente 400- 500 milliárd forintnyi adókedvezményben és támogatásban részesülnek, ezzel szemben a hazai kis- és középvállalatok évente csak 6 milliárd forint összegű támogatást kaptak, illetve kapnak. Ennek ellenére 2000 és 2005 között a foglalkoztatottak száma a külföldi többségi tulajdonú cégeknél 522 000 főről 515 000 főre csökkent, ezzel szemben a hazai magántulajdonú cégeknél a foglalkoztatottak száma 1212 000 ezer főről 1470 000 főre nőtt. Képzeljük el, hogyan nőne a munkahelyek száma, ha e célt tévesztett állami támogatásokat a kormány a foglalkoztatásnövelő potenciál arányában osztaná szét!
Megbízható számításokkal kimutattuk, s már évekkel ezelőtt a pénzügyminisztérium illetékesei elé tártuk, hogy a magánszemélygépkocsi-használat hivatalosként történő elszámolása évente 600-800 milliárd forint adókiesést okoz. Mégsem történik az ügyben semmi, mert az illetékes állami tisztviselők nem hajlandók lemondani erről a nekik és családtagjaiknak is csordogáló mellékjövedelemről. Miközben az energetikai cégek hatalmas profitokat zsebelnek be, az állam hozzávetőlegesen 120 milliárd Ft támogatásban részesíti részvényeseiket oly módon, hogy a bányajáradék döntő részét náluk hagyja. Az energiaszektor külföldi tulajdonú vállalatai évről évre európai összehasonlításban is kirívóan magas profitrátával dolgoznak. Ezzel szemben az állami tulajdonú cégektől jövedelmet vonnak el, így évente 100 milliárd forintot meghaladó összegű keresztfinanszírozás történik. A támogatás összege az ingyenes széndioxid-kvótával tovább nő, ennek éves összege jelenleg további 100 milliárd forintot tesz ki. A környezet védelme szempontjából ugyan a magas energiaár kívánatos, de nem mindegy, hogy kinek a zsebébe kerül az extraprofit. Ha a tulajdonosokéba, akkor pazarló fogyasztás lesz belőle. Ha viszont az állam a magas profit egy részét elvonná, azt energiaracionalizálási programokra fordíthatná.
Magyarország nem a bankrablók, hanem a rabló bankok hazája. Felháborító, ahogy minden elképzelhető jogcímen díjat szedve kizsebelnek minket. Az állam azonban nem védi meg a kisembert a bankkal szemben. (Pedig a bankok és biztosítók esetében nem lehet arra hivatkozni, mint a feldolgozóipari multinacionális cégeknél, hogy a szigorítás elől más országokba menekülnének… áldozataik ugyanis helyben maradnak.)
A környezetet nagymértékben terhelő, és útjainkat tönkretevő, főleg külföldi kamionok szinte ingyen használják útjainkat, miközben az államháztartás a közúti közlekedési tevékenységet évente több száz milliárd forinttal támogatja. Ezzel szemben a svájci mértékű útdíj alkalmazása esetén legalább évi 250 milliárd forint államháztartási bevételre számíthatnánk. Ezt nagyrészt a külföldiek fizetnék, és arányuk a jövőben tovább növekszik majd, mivel a nemzetközi teherforgalom sokkal gyorsabban nő, mint a belföldi.
2005-ben a külföldi biztosítótársaságok 689 milliárd forint bevételre tettek szert, és csak 303 milliárd forintot fordítottak a károk rendezésére; a különbözetet kivitték az országból. Ezért indokolt lenne olyan mértékű gépjármű-biztosítási adót kivetni, amely ezt megakadályozná, s így évi 300 milliárd forinttal növelné az államháztartás bevételét.
A kormány és a neoliberális gazdaságpolitikusok abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az állam rossz gazda, az állami tulajdon és az állami szolgáltatások az alacsony hatékonyság és versenyképesség hordozói. Ezért a minimális állam megteremtésére törekszenek; csökkentik a nemzeti termék újraelosztásának arányát, leépítik a közszolgáltatásokat, kisebb és olcsóbb államot akarnak. Az egyes szolgáltatások közösségi vagy üzleti alapon történő nyújtásának hatékonyságáról még lehet szakmai vitákat folytatni. Arról azonban nem, hogy a piacgazdaság szabályszerű és korrekt működéséhez bonyolult és kiterjedt állami intézményrendszerre van szükség. Miközben – a rendszerváltás során – a magántulajdon megteremtésével, az árak felszabadításával, a külföldi működőtőke beengedésével a gazdaság liberalizálása szinte egy csapásra megtörtént, az intézmények, ellenőrző és szabályozó hivatalok kialakítása hosszadalmas folyamat. Márpedig ami nélkülük létrejön, az nem a szabad piac, hanem a szabad rablás színtere. A piac – kellő ellenőrzés és szabályozás híján – nem képes az erőforrások hatékony allokációjára, a verseny hiánya monopolpozíciókat és társadalmi igazságtalanságot szül.
Aggodalommal látjuk, hogy amit a kormány hivatalosan államháztartási reformnak és konszolidációnak nevez, épp ezeket a kialakulóban lévő intézményeket érinti; ezek leépítését eredményezi. A sorozatos élelmiszerminőségi botrányok, az önkényes földhasználat, az illegális erdőirtások, a környezetvédelmi felügyelőségek képtelensége arra, hogy megvédjék természeti értékeinket (lásd a sajóládi „szigorúan védett” tölgyes kivágását, vagy az értékes láprétek felszántását), a fekete és szürke gazdaság nagy aránya és a mindent elborító korrupció erre vezethetők vissza. 1992 óta a Levegő Munkacsoport keretében évről-évre kidolgoztuk javaslatainkat az államháztartás környezetbarát reformjára. Ennek vezérlő elve egy költségvetésileg bevételsemleges adóátváltás: a munkaerőt terhelő adó- és járulékterhek mérséklése és helyettesítése a környezetet terhelő tevékenységekre és termékekre kivetett adókkal. A munkaerő költségei tehát oly módon csökkenthetők, hogy közben nem nő az adóteher. Ha e megoldás keretében a munkáltatói tb-járulékot csökkentjük, a munkaintenzív ágazatokban növekszik a munkaerő iránti kereslet, s így a foglalkoztatás. A környezetkárosítás megadóztatása pedig a környezet állapotát javítja. Ezt nevezzük az ökológiai adóreform kettős hozadékának. Korábban többnyire az energiahordozók fokozott megadóztatása szolgáltatta volna a munkaerő-terhek csökkentésének ellentételezését. Az energiaárak azonban jelentősen emelkedtek, s ma már csak a háztartási gázáraknál van komoly elmaradás az európai szinthez képest. A környezetvédelmi adóztatás egyéb fajtái és a környezetileg káros támogatások megvonása azonban még mindig több száz milliárdos nagyságú bevételhez juttathatná a költségvetést.
Nem szolgálja a foglalkoztatás növelését, ha a kormány olyan külföldi cégeket támogat, melyek fajlagosan kevés munkaerőt alkalmaznak. A Hankook támogatására fordított 25,8 milliárd forint legfeljebb ezer álláshelyet jelent. Ezzel szemben a hazai kis- és középvállalati szektorban egy ekkora összeggel csaknem 16 ezer (!) munkahelyet lehet létrehozni. Törekedni kellene ára, hogy főleg olyan fejlesztéseket finanszírozzon az államháztartás, amelyek kivitelezése a kis- és középvállalatok profiljába tartozik. Így elkerülhető lenne, hogy a külföldi nagy cégek elnyerjék a pályázatok nagyobb részét, alvállalkozóként és „éhbérért” vonva be a hazai cégeket, miközben, ahol csak lehet, saját országuk termékeit építik be. Számításaink szerint a hazai foglalkoztatásnövelési szempontok közbeszerzési pályázatokba való, EU-konform beépítésével mintegy 100 ezer új munkahely létesíthető. Az energiaracionalizálási pályázati rendszer gyorsabb ütemű bővítése több tízezer új munkahelyet teremthet.
A forráskivonás nem egyenlő a jóléti rendszerek reformjával, és mint azt a fentiekben igyekeztünk bizonyítani, az nem is szükségszerű. Kétségtelen, hogy a nyugdíjrendszert meg kell reformálni, és azt sem állítjuk, hogy az egészségüggyel az átalakítás előtt minden rendben volt (mint ahogy most sincs). Nem tekinthető lezártnak a felsőoktatás finanszírozása feletti vita sem. E sokszor vitatott témák mellett azonban legalább ilyen fontosnak tartjuk a cigányság szociális támogatásának átalakítását. Ideje leszámolni az alaptalan illúziókkal és alanyi jogon járó támogatásokkal. Ha a segélyek nem lesznek szigorú feltételekhez kötve (közmunka, iskolába járás, saját kert művelése, minimális öngondoskodás, stb.), a nyomor és kulturálatlanság bővítetten fog újratermelődni. Emellett és az oktatási felzárkóztatás mellett a vidéki munkahelyteremtés lehet a megoldás harmadik eleme, amely összefügg foglalkoztatási javaslatainkkal.
A fő teendő tehát a foglalkoztatás bővítése. Ennek legfontosabb módja az ökológiai adóreform és a hazai kisvállalkozások támogatása a transznacionális vállalatok túlzott támogatásával szemben. Ez hosszadalmas, időigényes feladat. Az „átmenet” idején a hiányt nem a jóléti kiadások lefaragásával és az államigazgatás meggyengítésével, hanem az adók és járulékok szigorú beszedésével, a luxusprofitok és a monopoljáradékok elvonásával kell mérsékelni.
----------------------------------------------------
A szerzők: Kiss Károly egyetemi docens;
Pavics Lázár közgazdász