A minap új embert ajánlott valaki a pártépítők közé: „egészen "mesebeli" úton került képbe: már azon tanakodott, hogy itthagyja az országot, amikor hallott rólunk, s kinyomozta a számom, hogy végre vmi reménysugár...:-)”

Gyerekkori barátom, az ország egyik legjobb go játékosa (az a fura logikai játék, fekete és fehér kövecskékkel), bő fél évig Londonban szendvicseket árult, és nem kizárt, hogy ha mi nem mozgolódunk, és ebben nem lát fantáziát, nem látja érdemesnek ebbe pakolni, akkor haza se jön. Szerencsére már itt van, és a roma politikába dolgozik bele. Amúgy a választókerületek statisztikai elemzéséből írta a szakdolgozatát. :-)

Szintén pártépítő, fiatal kora ellenére legendás zenész a rock, világzenei, népzenei körökben, neki a nagy öregek valósággal könyörögtek, hogy még most menjen innen, amíg fiatal, és nem törték össze, meg be, meg szét.

Aztán beszéltem egy másik emberrel, igen jó sajtós srác, újságíró ismerőseim az egekbe dicsérték, jó stratégiai gondolkodása van, most Stockholmban számítógépeket kezel, és melegen ajánlotta, hogy próbáljam ki egyszer, „milyen egy normális társadalomban élni.”

Háromgyermekes apa, egyetemi tanszéket, intézetet vezet, és azért dolgozik nálunk, mert „bár egyre kevésbé bízom abban, hogy itt fogom felnevelni a gyerekeimet, de szeretném.”

A wiw keresője szerint Nagy Britanniában jelenleg 40 ezer ember dolgozik, a valóságban, Írországot is beleszámolva kb 100 ezer emberről lehet szó. Biztosra vehetjük, hogy a legtöbbjük az átlagosnál ügyesebb, okosabb, talpraesettebb, és hogy a legtöbbjük mélyen a képességeinél alacsonyabb rendű munkát végez.

Nehéz megbecsülni, milyen károkat okoz az, hogy ország színe-java, a legjobb, legtehetségesebb emberei menekülőre fogják. Vörösmarty szerint, itt élned halnod kell:nem is emigrált, hanem bújkált szerteszét az országban, Faludy azt mondta, hogy ahol lőnek rá, onnan inkább megy, mert ami a fejében van, azért felelősséggel tartozik, és azt papírra kell vetnie, nem egy ávós pince falára freccsenteni. Mindkét álláspont mellett jó érvek szólnak. Meg persze azt is megértem, aki azt mondja, hogy ahol ilyen túlerőben uralkodik az ostobaság, a korrupció, a rövidlátás, az igénytelenség és az önpusztítás, ha reménytelen, hogy ezen változtatni lehet, akkor menni kell. Ha a válság ott van a napköziben kevélykedő gyerekek hangjában, a már megtört pedagógusok passzivitásában, a rendőr félrefordulásában, abban, ahogy a nagymamámra rácsukja az ajtót a villamosvezető, hogy már tényleg frankón tényszerű, hogy embereket vélt vagy valós melegségükért megvernek, és a válság elérte a családok hűtőszekrényét, könyvespolcát, ágyát, leülepedik a lelkek fenekén, akkor tényleg elég valószínűre vehető, hogy meg fogja rontani azt is, aki látja és utálja és elutasítja, meg a gyerekét is, hiába küzd ellene. Akkor onnan valószínűleg tényleg menni kell.

Csak ez szörnyű. Mert ha a legjobbak menekülőre fogják, akik munkájukkal, tudásukkal, viselkedésükkel, hozzáállásukkal és befizetett adójukkal felemelhetnék az országot, akkor logikusan a szar szintje csak nőni fog. Természetesen egyre gyorsabban, hiszen egyre kevesebb lesz a normális ember, a hangulat egyre rosszabb lesz, ezért egyre több ember kedve megy el attól, hogy itt építse a társadalommal közösen a Nagy Kártyavárat.

A legrosszabb az értelmiség állapota. Amikor azon filóztam, hogy jó volna még valamit tanulni, és nekiálltam lekáderezni a szóba jöhet egyetemeket, akkor a Pázmányt jól és belülről ismerő emberem azt mondta, hogy ő csak egyet tud biztosan: a Pázmányra ne! Aki az ELTE-n a dékán, azt mondta, ő csak a saját egyeteméről tud felelősséggel nyilatkozni: semmiképp. A Corvinus egyetem tanárai szerint: felejtsem el. Állatorvosnak, karmesternek meg nem akarok tanulni.

Aki az MTA egyik kutatóintézetét vezeti, az az akadémiai állapotokról csak sűrű káromkodások és csapdosás közben tud beszélni, pedig különben békés természetű. Mindenki csak az állását félti, a fiatal tehetségeket nem lehet felvenni, mert a nyugdíj mellett posztjukba járókeretük fölött kapaszkodó dinoszauruszokat nem lehet kitessékelni, bármi kritikus, progresszív gondolat ellen azonnal szent szövetségbe tömörülnek.

Amikor a tanítóképzőre jártam, egyik legfőbb tanulságként azt vontam le: csak akkor csinálok gyereket, ha azt magam fogom tudni tanítani. Olyan emberek kaptak felhatalmazást arra, hogy élő gyerekekkel foglalkozzanak, akikre egy marék agyagot sem lenne szabad bízni. Beszéltem erről az őket lepecsételő főiskolai tanárokkal, és bár ők is látták, hogy ez nagy baj, nem tudtak ellene mit tenni.

Nem tudok sok okosat mondani. Nem tudom, ilyenkor mi történik. Nem szoktak úgy összedőlni országok, mint ahogy a mienkből most rosszabb napjainkban simán ki lehet nézni. És ha visszanézek, akkor azért látszik, hogy jelen időből elszenvedve a korábbi válságok sokkal rosszabbak lehettek, oszt mégis megvagyunk (hiába tudok most érvelni amellett, hogy bizonyos szempontokból a mostani veszélyesebb). Tehát van miben bízni.

De mondom, nem tudok sok okosat mondani. Mindenesetre biztos, hogy nem olyan jó érzés hazát váltogatni, és hogy ha az ország lelki, társadalmi, politikai, gazdasági állapota jobbra fordul (előbb-utóbb fog, ez biztos), akkor nem lesz olyan jó érzés visszajönni, mint amennyire az valami fontosat rendbe hozni, felépíteni.

És ennek nagy része nem Gyurcsányon meg Orbánon múlik. Hanem rajtunk, azon, hogy milyen velünk egy országban élni. Hogy le tudja-e győzni ez a társadalom a jóra való restségét. Amúgy nem csak az múlik ezen, hogy milyen velünk élni, hanem hogy milyen itt nekünk élni, magunkkal. Nem kevés.