Róluk már mindenki hallott, hacsak nem csukott szemmel járt a világban az elmúlt 60 évben, avagy nem egy remete életét éli bolygónk egy elhagyatott zugában. Feltűnnek néha, megmutatják magukat, az emberek csodálkozva ámulnak a látványuk szokatlansága miatt, majd amilyen hirtelen jöttek, úgy távoznak is. A médiában egy-két zavaros beszámolót hallani csak jelenéseikről, hogy utána ismét hónapokra elbújjanak a kíváncsi szemek elöl. Néhány megszállott tudóson kívül nem sokan foglalkoznak velük, nem is nagyon értik, hogy mit akarnak, mi célok vezérelhetik őket, honnan jönnek, s hova illannak tova, de legkevésbé azt tudják, hogy kik ők. Pedig köztünk járnak, nap mint nap láthatjuk őket buszokon, köztereken, s egyéb nyilvános helyeken. Felismerni lehetetlen őket, mert ugyanúgy néznek ki mint mi. Ugyanúgy öltözködnek, beszélnek, s élik a hétköznapjaikat.
Nem, nem a földönkívüliekről beszélek. A zöldekről.
Negyed évszázad is elmúlt már, hogy először hallatni kezdték a hangjukat idehaza. Roswelli hatású volt a megjelenésük, mert a módszerváltás előtti egyik legmegosztóbb témában vállalták fel a véleményüket. A Bős-Nagymaroshoz tervezett erőmű építése ellen emelték fel a hangjukat, készíttettek hatástanulmányokat, s szerveztek az ügy köré politikai mozgalmat. Ahogy a körülmények kezdtek lazulni, úgy hangjuk is felerősödött, s akcióik is látványosabbá kezdtek válni. Aláírásgyűjtésbe kezdtek, majd bejegyeztették magukat, mint hazánk első civil-szervezete. Közben a vízlépcsők ügye kezdett más mederben csordogálni, lassan el is jutott Hágáig, hogy Európa tegyen igazságot a két ország között, s pontot a térségünkben addig ismeretlen mértékű környezetkárosító/-átalakító hatású terv végére. Mint ismeretes, a vízerőmű nem épült meg, csak egyes részei, mely miatt mind a mai napig nem zárult le teljesen az ügy.
E nemes célért összeverődött emberek a többpártrendszer megjelenésekor a szélrózsa minden irányában spricceltek ki a Duna-Körből, s lettek a később parlamentbe jutott pártok tagjai, képviselői. A zöld ideológia számukra másodlagos volt a történelmi gyökerekből táplálkozó, s a korábbi politikai elitekhez viszonyuló nézeteik elsőbbrendűsége miatt. A Duna-Körből alig maradt valami, tagságának és támogatóinak 90 százaléka a parlamentben ma is helyt foglaló pártok holdudvaraihoz csatlakozott. Azon kevesek, akik mindennél fontosabbnak tartották a zöld értékek képviseletét megalapították a Magyarországi Zöld Pártot, ami azóta is a zöldek legjobb választási eredményét produkálta hazánkban (0,39%). Ám a belső feszültségek hamar kikezdték a párt addig sem létező egységét, a jobb-bal ellentét megmérgezte a viszonyokat házon belül. Az MZP-tag, ám más pártokhoz húzó személyek csoportos kilépései, s a tagkizárások 3 év alatt erodálták a pártot, mely bár azóta is működik, de inkább tetszik élőhalottnak, mint eleven politikai szervezetnek.
1990 óta egyetlen zöld politikai alakulatnak sem sikerült az MZP-nél nagyobb sikert felmutatnia a választásokon, vagy azokon kívül. A média és az anyagi források kétpólusúsága szinte teljesen ellehetetlenítette ezeket a pártokat. Állami pénzekhez nem jutottak a gyenge választási szereplések miatt, így csak saját anyagi erejükre számíthattak, s a támogatók adományaira, akik amúgy is kevesen voltak, lévén az írott sajtó alig, a tv-k pedig szinte egyáltalán nem adtak hírt e pártok létezéséről, tevékenységéről. Pénz hiányában média- és reklámfelületek vásárlása lehetetlenné vált, még a választások idején is, így a szimpatizánsaik táborát sem tudták érdemben növelni. A gazdasági szféra pedig közel sem volt nyitott a zöldek újszerű javaslataira, főleg azok „akadékoskodó” és folyton „elégedetlenkedő” hozzáállása miatt. A kör ezzel bezárult, a zöldek mintegy két évtizede a 22-es csapdájában csücsülnek.
Anyagi források, eszközök, s támogatói bázis hiányában alacsony költségű, s főként a helyi problémákra reflektáló akciókra (gyárak, szemétégetők, hulladéklerakók és erőművek építése, fakivágások, s épületbontások elleni tiltakozások) szorítkozhattak a zöld pártok, melyek tevékenysége egybefolyt a civil szervezetekével. Emiatt a televízió előtt ülő, avagy újságot olvasó külső szemlélők elveszítették annak lehetőségét, hogy különbséget tehessenek a zöldek politikai és civil szerveződései között. Az akciók jellegéből kifolyólag pedig, aki fel is figyelt a hozzájuk kapcsolódó hírmorzsákra, az sem gondolt többet annál, hogy „ezek a zöldek már megint csak tüntetnek”. Kifelé az jött le az embereknek, hogy a zöldek mindig csak valamivel szemben tudnak állást foglalni, érdemi válaszokra nem képesek, javaslataik, önálló ötleteik nincsenek.
Akik pedig megpróbáltak kitörni ebből a szerepkörből, azokra vagy alig figyeltek oda, vagy csak úgy tudták átlépni a hírérték-küszöböt, hogy agresszív és/vagy polgárpukkasztó akciókkal álltak elő. Előbbire remek példa az Élőlánc kisiskolák, ill. társadalombiztosítási rendszer fenntartása melletti kampánya, melyek erőtlenségük miatt nem sokkal lendítették előbbre a zöldek ügyeit. Utóbbit pedig jól illusztrálja a Tomcat-féle (Magyar Szociális) Zöld Párt „káoszbrigádos” tevékenysége, melynek során párnákkal dobálták meg Pokorni Zoltánt, tortát nyomtak Demszky Gábor képébe, valamint egy kutyát indítottak a XIII. kerületben mint országgyűlési képviselőjelölt - ezzel pedig csak a zöld név lejáratására tesznek kísérletet úgy, hogy még csak nem is tekintik magukat a hagyományos értelemben vett zöldeknek.
A fentebb leírtak ellenére az tűnik a legfontosabb tényezőnek, ami miatt az ökopolitika elkötelezettjei képtelenek kitörni a törpepártok szerepköréből, hogy a magyar társadalom többsége még nem ismerhette meg a környezetvédelmen túlmutató „politikai zöld” valódi jelentését, így nem is mutathatott nyitottságot a legprogresszívebb politikai áramlatra, a zöld gondolatra. A múlt felé fordulunk, és onnan vezetjük le a jelen problémáit, aminél tovább nem is akarunk lépni. A múlt harcait akarjuk megvívni a jelenben, és a jövőben is. Mintha a demokrácia beköszöntével tényleg eljutottunk volna a történelem végére: berendezkedtünk a bal-jobb váltógazdálkodásba, és a változásba, a jobb életbe vetett hitet felváltotta az iszapbirkózás. Az utóbbi években viszont olyan, tőlünk túlnyomórészt független változások kezdődtek a világ dolgainak menetében, amiknek a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.
Néhány éve már, hogy egyre több helyről, egyre többször, egyre többen fejezik ki abbéli óhajukat, hogy szükség van a megújulásra, az új hangokra, az új emberekre, az új szavakra. A fentebb leírt tapasztalatokat és jelen helyzetünket figyelembe véve az LMP lehet az az erő, ami levetkőzi az utóbbi 2 évtized zöldekre aggatott elnyűtt, fakó és szabatlan ruháit. A problémákra és a válságokra adandó széles spektrumú válaszokkal rácáfolhat azokra a prekoncepciókra, melyek már-már a szubkulturális jelenségek kétes táborába zárták a zöldeket. Így az LMP egy valóban harmadik utas politikai erőként léphet porondra, mellyel a jövőben komolyan számolni kell.