Hétvégén egyedül maradtam egy házban egy videóval. Bár tartottam attól, h nem fog különösebben lekötni, de betettem Attenborough sorozatát, az Élő bolygót. Kölyökkoromban nagy benyomást tett rám, - ezért is vagyok itt- de meglepett mennyire erős a hatása.
Azt hiszem, kötelezővé kéne tenni a jó természetfilmek nézését mindenki számára. Nem üres frázis: a tudat, h milyen elképesztően zseniális a teremtés, komoly felelősségérzettel ruház meg. Van egy hal, amelyik pl a víz fölé, a levelekre köpi az ikráit, h meg ne zabálják a többiek. Aztán van egy bogár, amelyik ha kergetik, a víz felszínén menekülve kámforszerű anyagot bocsát ki, ami csökkenti a víz felületi feszültségét maga mögött, ezért gyorsabban tud spurizni.
Közben el-elkalandoztak gondolataim. Az egyik az, h milyen elképzelhetetlennek tűnik ma, h két évtizede volt egy olyan közszolgálati televízió, amelyik rászánta a pénzt és időt, h egy ilyen stábot pár évre körbeküldjön a bolygón forgatni. Ehhez ugye tudni kéne hosszú távban gondolkodni, tudni és érezni, h érdemes ha drágán és sok munkával, odafigyeléssel, de nagyon nagyot alkotni, mert az évtizedek múlva is maradandó érték lesz. Gondolom ezt hívják közszolgálatiságnak.
(Idevág, hát leírom: apámmal egy nyolcadik kerületi bérház lépcsőházában voltunk, és a régi, valószínűleg háború előtti festést néztük. Le volt alapozva, arra került két méter húsz centi magasságig egy sárga réteg, melyre mintahengerrel még valami mintát is festettek külön. Fölötte fehér sáv volt a plafonig, a kettőt milliméteres pontossággal meghúzott szegély választotta el. Ahol mostanában kenték le, ott valami hihetlenül gány munkát végeztek. Ilyen gyorsan romlik a világ, mondta apám, és én csak azt tudnám ellene vetni, h valószínűleg a világ romlása nagyrészt illúzió kell h legyen. Ismeretes, h Platón alatt is azért sírtak, egyre rosszabbak az emberek, amit én nem tudok megítélni, de az biztos, h ha ez így és csak így volna, már rég elevenen felzabálták volna egymást az őseim. Tehát reménynek kell valahol lennie, csak nem tudjuk még h milyen formában.)
A másik, h milyen jó lenne, ha lenne egy gyerekem, és azzal végignéznénk az Attenborough összest. Vacsora után pizsamába dugnám, fészket raknánk a kanapén, vagy előtte a földön, és minden este megnéznénk egy-egy részt. A végére, ha még nem álmosodott el, mesélnék hozzá, no nem arról, h ebből mi minden pusztult már el, hanem h mi hasonló dolgok vannak a Tiszán, a Pilisben, a Balaton-felvidéken. Milyen csodás békéjű szertartások lennének ezek! Aztán a Másfélmillió lépés Magyarországont is megmutatnám neki. Ha elképzelem, úgy érzem, érdemes és jó dolog lenne gyereket nevelni. És venni egy tévét.
Aztán arra gondolok, h ez csak mese. H a világ nem olyan lesz húsz év múlva, amelyben nagy öröm lenne élni, amelybe lenne merszem gyereket nemzeni. És h amíg nincs gyerekem szabad vagyok, azt mondok, azért harcolok amiért akarok, ha sokra viszem, és megveret az autóslobbi, az csak az én bajom, de ha van gyerekem, akkor már zsarolható lettem, akárkivel nem ütközhetek, akkor már erőm nagy részét nem arra fordítom, amire szerintem szükséges, hanem h eltartsam.
De jó ez így?
Hát nem pont ezen kéne változtatni? Hogy olyan legyen ez az ország, ahova örömmel csinálhatunk gyereket? H ne kelljen azért aggódnom, milyen világban nő majd fel a fiam, a lányom? H ha bekapcsolja a híradót, ne csak rossz példát lásson? H közösségben élhessen, s ne hajszoltságban, bizonytalanságban, egészségtelen környezetben, vagyis ahogy én, meg a legtöbben körülöttem?
Nehéz, az szentigaz. De ennél kisebb célt viszont nem is érdemes kitűzni magunk elé.
(Amikor ezt írom, a tévében azt magyarázza Attenborough, h egy halfajta úgy megy ki a szárazföldre, h vizet vesz a szájába, és azt öblögeti át a kopoltyúján. Elképesztő. És kinn a valóság: már tíz perce hallgatom, ahogy a közeli erdőszélen egy autó rallizik. Dichtung und Wahrheit.)
No mindegy. Össze kell fogni, és akit lehet, móresre tanítani. Akinek lehet, jó példát mutatni. Volt már h sikerült, meglepően sokszor, teljesen vertnek tűnő helyzetekből is. Csak e sorok írója 28 éves koráig mintegy 60 milliárd forintnyi környezetpusztító beruházás megakadályozásában játszott főszerepet.
Aztán meglátjuk, ha összefogtunk, az mire lesz elég. A többi meg nem rajtunk múlik.