Miben tér el az ökopolitikai alternatíva a jelenlegi politikai kínálatban szereplő pártoktól, és miben tér el attól, ahogy sokan a zöldek politikai megjelenését elképzelik?
Az utóbbi kérdésre meglehetősen egyszerű a válasz, kezdjük azzal. A környezet- és természetvédő szervezetek az emberek nagy része szerint nem csinálnak mást, mint megakadályoznak ilyen-olyan beruházásokat. Itt és most nem akarom azt bizonygatni, hogy bizony más dolgokat is csinálnak, helyi szintű programok kidolgozásától és végrehajtásától kezdve egészen az alternatív költségvetés kidolgozásáig. Ezek azonban sajnos nem viszik át olyan gyakorisággal a média ingerküszöbét, mint a keresztbefekvés, odaláncolás és a többi látványos demonstráció.
Akárhogy is, ez a toposz él, és téves elképzeléseket kelt a zöld politikai képviselettel kapcsolatban is - sokan azt gondolják, az ökopolitika nem képes másra, csak a létező javaslatok és döntések kritikájára. Pedig a politikában alapvető az az elvárás, hogy a negatív kritika mellett pozitív javaslatokat is megfogalmazzunk - megjegyzendő, erről a parlamenti ellenzék már rég megfeledkezett. Az ökopolitika azonban komolyan veszi és újragondolja a politikai képviseletet: elsőrendű feladatának tekinti, hogy az elhibázott lépések megalapozott kritikáján túlmenően jól kidolgozott, hosszú távra szóló, társadalmilag és környezetileg egyaránt fenntartható alternatívákat fogalmazzon meg. Nem csak annyit mond: 'nem'; azt mondja: 'nem, hanem:'.
A másik kérdés a "létező demokrácia" pártjaival szemben megfogalmazható eltérésekről szól. Ebben a megközelítésben ezek nem elsősorban tartalmi különbségek, bár természetesen maguk az ökopolitika által kínált megoldások is újszerűek. Itt a procedurális eltérések a fontosak, vagyis az alternatív javaslatok megfogalmazásának és a döntések végrehajtásának a mikéntje. Az elavult modernista ideológiákat követő pártok hisznek abban, hogy a közjó maximalizálása egyszerű technikai feladat, amit a "szakértők" tudnak a legjobban - elvileg tökéletesen - elvégezni.
Az ökopolitikai gondolat, miközben elismeri a szaktudás nélkülözhetetlenségét, fontosnak tartja megfogalmazni azt is, mit nem tudunk. Bizony, nem lehet az íróasztal mögül mindent megoldani. Arra is szükség van, hogy a döntésben érintett közösség megfogalmazza vágyait, elvárásait, és hogy az úgynevezett helyi tudásokkal kiegészítse a szakértők elvont, univerzális tudását. A politikai döntést pedig e kétféle tudás összegzése után lehet igazán megalapozottan meghozni.
A "szakértő" mítoszával való leszámolás, és az ilyen nyitott, valóban demokratikus tervezési és döntési eljárások garantálják azt, hogy az ökopolitikai alternatíva képes lenne javítani a jelenlegi politika által nyújtott teljesítményt.
