Három napot evezni voltunk a Szigetközben, cirka húszan, különféle zöld szervezetek és környékékükről verbuválódott aktivisták, kutatók, családtagjaik, állástalan kőfaragók és balett-táncosok. A hely egyébként gyönyörű, a kis holtágak, a víz fölött teljesen összeér a fák lombja, bazinagy kócsagok a fákon, helyes kis fehér pókok a sátorban, ha tényleg cinikus lennék, azon méltatlankodnék, hogy mit problémáztak itt a zöldek Bős-Nagymarossal, hiszen ez így is nagyon szép.

A kemping előtt álló autók nagy része leginkább a felső középosztály jelenlétét mutatta, és a rövid beszélgetések is ezt erősítették meg. (Busszal mi jöttünk csak és a táborozó gyerekek.) A kemping 650 forint volt éjszakánként, (a vizes blokk egyszerű és teljesen tiszta, villany nuku, padok, asztalok, nyírt fű) a hajó bérleti díja 1300 fő naponta: ennyit azért egy átlagos, tehát tehetősnek semmiképp sem nevezhető vagy alsó középosztálybeli család üdítőre, az agyonzsúfolt strand belépőjére, bulvármagazinokra és egyéb folyamatosan cserélődő cuccokra bármikor elkölt. Ha lemennek a Balatonra, akkor pedig egy napot sem lehet kihúzni abból a pénzből, amiből mi három napot töltöttünk a Szigetközben.

Van Magyarországon egy egyre nagyobb réteg, amelyik a folyamatosan szegényedik el, és valamiért nem él azokkal a lehetőségekkel, melyekkel életminőségét igen költséghatékony módszerekkel javíthatná. Mert mennyiből lehet kimenni ebből a boldogtalan városból a Gödöllői dombságba, a Pilisbe, a Börzsönybe? Kb. egy doboz cigi, egy fél literes kóla árából. Ha nem is ennyiből, hiszen cigit lehet venni a fekete piacon is, és kóláért ki lehet utazni a város széli hipermarketbe, ahol „még olcsóbb”, de azért az biztos, hogy nem anyagi okok akadályozzák, hogy a kispénzű családok gyerekei hétvégén nem a környező hegyekben kapcsolódnak ki, hanem valamely képernyő előtt. Feltűnő, hogy a hetvenes években, amikor a magyar turista mozgalom a fénykorát élte, igen sok szempontból hasonlóak voltak a körülmények a mostaniakhoz. Csak akkor az emberek összefogtak, kitaláltak a hegyekbe, Országos Kék Túrát szerveztek, turista és kulcsosházakat építettek, azokat fenntartották, használták őket. Nem a „gazdag emberek” kellettek hozzá, nem a Párt, hanem emberek, akik értékelték a természetet és anyagi lehetőségeik nem engedték meg a hétvégi telek vásárlását. Az erdőkben élet volt, azokban ugyanazok az emberek regenerálódtak, akik most is mehetnének, csak…

Pedig milyen egyszerű! Milyen egyszerű volna észrevenni, felvenni és értékelni azokat a dolgokat, amik jók, az életminőségünket javítják, amiktől jobban érezzük, magunkat, erősebbek, frissebbek és jobb fejek leszünk, és nem kerülnek sokba. A természetjárás ilyen. És bár nincs kitiltva a szegény ember az erdőkből-mezőkből, mégis csak az idősebbek, a kisnyugdíjasok mennek közülük. Mert már nincs lelki ereje, nincs benne elég tartás ahhoz, hogy a jobbat válassza? Nem divat, és a szegénységgel járó ezernyi megaláztatás után inkább a kevesebb örömmel járó, de nagyobb presztízst jelentő fogyasztói javak felé fordul vigaszért, kárpótlásért? (Félek, itt lehet az igazság.) Ami mondjuk azzal jár, hogy folyton úgy érzi, az élet máshol van, a következő mobilban, dvd-ben, a reklámblokk után, közben pedig a fenét.