Legyen meg a mi akaratunk! A miénk, egyszerű embereké, akik a bőrünket visszük arra a piacra, ahol hazug,
embertelen, álszent politikusok cserzik, kaszabolják azt testünkön. A nagyobbak egész részeket tépnek le a
hátunkról, lefejtik róla a húst, hogy jóllakjanak, a bőrt pedig saját arcukra szabva teszik azt egyre ellenállóbbá
egy bármikor rájuk törő, újabb őszödi porvihar ellen. Már az első is fájt. Nekünk. Úgy karcolta le retinánkról a
tisztánlátást, úgy koptatta el bensőnkben a moralitás egészséges fogalmát, hogy az apró hajszálerekből mind a
mai napig demokráciát sirató könnyek szivárognak. Vakok lettünk. Az őszödi por, a vízágyúval és könnygázzal
átitatott macskakőszilánkok, a kordonok fémforgácsai makacsul kapaszkodnak szaruhártyánk teljes felületébe.
Sokan csuktuk be akkor a szemünket. Vakok lettünk, tapogatva élünk. Érintésre pedig a különbség nem is nagy
a vörös és a narancssárga között. Mindkettő tűzforró, rideg és érdes. A kék meg sikamlós, a zöld viszont ragad.
Pont olyanok, amikhez nem érdemes hozzányúlni. Mi lenne, ha új színt festenénk? Mi lenne, ha kikevernénk egy
olyan színes csodát, amiért újra érdemes lenne kinyitni a szemünket? Miért ne rajzoljuk újra a politikát, miért ne
lehetne por-, szilánk- és forgácsmentesen alkotni valamit? Ez az egy színes szalmaszál hiteti el velem, hogy még
időben vagyunk lecsiszolni magunkról a jelenlegi politikai elit sava által ránk mart mocskot, hogy kiűzhető ez a
torz, amorf szörny a Parlamentből, amely négy, vagy öt fejéből leheli ránk büdös, populista leheletét. Legyen hát
igazunk és legyen meg a mi akaratunk! Ez nem fohász, nem ima és nem óhaj, hanem cselekvésre buzdító, égbe
kiáltó szólam. A szörny hatalmas, a mocsok vastag, a posvány pedig nagyon mély. Sokat kell még dolgoznunk.
Addig pedig egyszerűen csak higgyük közösen, hogy LEHET MÁS A POLITIKA!