Bodoky Tamás, az év legmenőbb oknyomozó újságírója könyvben jelentette meg a 2006. őszi túlkapásokat feltáró cikksorozatát; a kötethez Schiffer András írt utószót.
Néhány erős gondolat a cikkből:
"A közhatalmat gyakorló személyek különösen nagy felelősséget viselnek a demokratikus politikai közösséget összetartó elvek és normák épségéért. Ha a közhatalom reflektálatlanul és következmények nélkül lép túl alapvető szabályokon, a norma-nélküliség szétterjed a közigazgatásban és előbb-utóbb „normává" szilárdul a tiltakozó tömegben is."
"A Köztársaság rendőr-egyenruhájába bújt - a törvény nevében és az adófizetők pénzén fellépő - személyek [...] a Köztársaság szerveibe vetett közbizalmat, a jogállam tekintélyét is kockára tették. Pontosan azt a bizalmat és tekintélyt, amely a mindenkori törvénysértőkkel szembeni hatékony fellépéshez elengedhetetlen."
"...ha a törvénysértéseket nem lehet többé takargatni, úgy a jogtiprók és kiszolgálóik az áldozatok erkölcsi integritását kezdik ki, megpróbálják magukkal rántani őket a sárba. Révészről elterjesztették, hogy az atrocitás idején csontrészeg volt. Amikor kötéssel a fején megjelent az Országgyűlésben, kormánypárti képviselőtársai gúnyolódtak rajta és hisztériakeltéssel vádolták.
A következő hónapok kormányoldali kommunikációjában gúnyos toposszá lett a „békés tüntető": így mosták össze a valóban békés tüntetőket, ártatlan áldozatokat a szélsőjobboldali huligánokkal."
"Mindannyiunk felelőssége, hogy a szétzilálódott demokratikus politikai közösséget és a demokratikus jogállamot rendbe tegyük. Ehhez az első lépést azzal tesszük meg, ha a 2006. őszi véres események tanulságait levonjuk."
"Két évvel korábban decens liberális megmondóembereknek annyi hozzáfűznivalójuk volt a vérző fejű emberek látványához: "minek mentek oda, én sem mentem oda, velem nem is történt ilyesmi". Most júliusban, a meleg büszkeségnapi szégyen után, decens konzervatív megmondóembereknek annyi hozzáfűznivalójuk volt a vérző fejű emberek látványához: „minek kellett ilyen kihívóan felvonulni és provokálni".
A kétoldali „kettős mérce" helyett ideje volna visszatalálni - többek között - ahhoz a mércéhez (is), amelyet Kis János állított fel még 1987-ben:
„Amikor másokról, az emberi jogok megsértésével üldözött vagy diszkriminált személyek védelméről van szó, nincs helye politikai mérlegelésnek. Nem képzelhető el olyan külső előny, amelynek a kedvéért sorsukra lehetne hagyni őket. Ha embereket morális jogaikban megsértenek, tiltakozni kell, amennyire erőnkből telik. Nem azért, mert ha sokan tiltakoznak, csökkenhet a súlyos jogsértések gyakorisága, ámbár így igaz. Nem azért, mert a szolidaritás szövetségeseket szerezhet a mozgalomnak, bár ez is igaz lehet. Azért kell tiltakozni, mert valakinek az emberi méltóságát megsértették, s ez tűrhetetlen. Azért kell tiltakozni, mert a saját méltóságunkat sérti, ha tehetnénk valamit, s mégis belenyugszunk a tűrhetetlenbe. Azért kell tiltakozni, hogy a jogsértés jogsértésnek minősüljön. Hogy kimondassék: a polgárok nem az államtól kapják alapvető jogaikat - vannak emberi jogaik. Ennél alább nem adhatjuk" "