Korunk legnagyszerűbb politikai vállalkozása az Európai Unió – túlzás nélkül. Véráztatta földek egyesülnek benne békésen, egymással acsarkodó nemzetek új, közös hazáját kialakítva. Legalábbis ami az emberek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását – a négy alapszabadságot – illeti, egészen biztosan. Van azonban valami, ami előtt nem omlottak le a határok: a kultúra és az identitás. EU-s állampolgárként vehetek szlovákiai parizert, dolgozhatok romániai üzemben, nyithatok cukrászdát Bécsben, de ha véletlenül „rossz helyre” születtem volna, egyáltalán nem biztos, hogy a szüleim kultúráját megtartva is teljes életet élhetnék.
A „nemzetiségeknek” az esetek többségében nem jár anyanyelvi anyakönyvezés, nincs anyanyelvi óvó néni, nincs érthető településnév az útszéli táblán vagy az atlaszban, nincs „anyja neve” és „lakcím” a személyes okmányokban, nincs anyanyelvi termékinformáció a májkrémen, és nincs szinkronizált Terminátor 2. sem. Az iskolában idegen nemzeti hősök tetteiről és messzi, ismeretlen területek gazdaságföldrajzáról tanulnak, pusztán azért, mert helyileg éppen azok vannak nyeregben, akiknek ez a fontos. Ha anyanyelviség egy kicsit mégis van, az is legfeljebb csonka kegy.
Miközben elvileg egyenlőség és demokrácia van, amelyben száz és ezerféle kisebbség élhet végre teljes életet. Mi ez, ha nem kirekesztés, megbélyegzés, puha etnikai tisztogatás? Az Európai Unió, a világ leghumánusabb politikai képződménye kellős közepén! Miközben az a bizonyos négy dolog szabadon áramlik, miért ütközik még mindig áthatolhatatlan határokba a kultúra? Ha „ideát” van ötszáz magyar gyerek, akkor az állam kötelezően finanszírozza nekik az akkreditált magyar iskolát, ha „odaát” vannak, akkor még önerőből is illegális az egész. Ideát a tősgyökeres szlovák fogyasztó érdekeit a kutya se védi, hiszen az ő nyelvén nem kell ráírni a májkrémre semmit, odaát a magyarok vannak hasonló helyzetben. A település- és utcaneveket meg ne is említsük. Nonszensz.
A problémára nyilvánvalóan nem megoldás, hogy fogjuk a nemzetiségek lakóhelyeit, és az anyaországhoz kanyarítjuk. Mi lenne a többi ott lakó nemzetiséggel, akik most kerülnek rossz oldalra? Ezentúl ők szívjanak? Mi lenne azokkal, akik az új határ ellenére még mindig a túloldalon maradtak? Ők a reszli? És egyébként is: igazságtalanságot másik igazságtalansággal „orvosolni” ér? Nyilván nem. Meg kell találni azt a megoldást, amelyikben tökmindegy, hogy hol húzódik a térképen a piros vonal, bármelyik oldalán ugyanannyira jó és teljes életet lehet élni magyarként, szlovákként, románként, szerbként, de ha tágabbra tekintünk, németként, olaszként, csehként, lengyelként, ukránként...
Két dolgot kell ehhez megoldani. Egyrészt fel kell számolni a nemzetiség és a lakóhely közti értelmetlen hozzárendelést, meg kell szüntetni a kulturális röghöz kötést. Mióta van „nyelve” a földnek? Miért kell születési hely alapján domináns kultúrát erőszakolni emberek tízmillióira? A magyar vagy a román oktatásnak is odáig kell mennie, ameddig magyarok vagy románok élnek, s nem a piros vonalig! Az érettségit, a tanárképzést, a színházi előadást vagy a rádióműsort egyformán, saját nemzeti hatáskörben kell kezelni, elismerni és támogatni, bármelyik helyben lakó népséghez is szóljon, bármelyik őshonos kultúrát is közvetítse.
Másrészt a saját anyanyelven leélhető teljes élethez elkerülhetetlen, hogy azok a történelmi területi egységek, régiók, melyek többnyelvűek, hivatalosan is megkapják a többnyelvű státuszt. A tisztán magyar vagy tisztán román Erdély pont akkora baromság, mint a francia Elzász, vagy az angol Észak-Írország. Virágozzék a több hivatalos nyelv gyakorlata, mindenki intézhesse az ügyeit azon a nyelven, ahogy az ősei beszéltek, s ahogy majd remélhetőleg az iskolában is tanulhat. Mutathassa fel bárki büszkén a helyi hivatalos okmányát, bárhol is született, ne érezze magát másodlagos állampolgárnak a hazájában!
Ennek a megoldásnak minden kultúra nyertese lenne, így még talán békességben élni sem lenne túl bonyolult. Ha a nemzetállam nevű teljesen abszurd képződmény végre eltűnne az európai igazgatás szintjei közül, a kulturális ügyek (az oktatás, a média tartalmi szabályozása és így tovább) a területfüggetlen nemzeti szervekhez kerülnének, a többi adminisztráció (útlevél, forgalmi engedély, egészségügy, adó stb.) pedig a többnyelvű régiókhoz, végre megszűnnének azok a játszmák is, amikor pár nemzetállam domináns döntéshozói egymással összeállva – a kisebbségeiket természetesen nem megkérdezve, alkalmasint éppen őellenük – iszapbirkózást folytat egy-egy uniós döntésért.
S ne tévesszünk szem elől egy másik nagyon fontos fejleményt sem! A természetes módon definiált kulturális és területi egységek, a nemzetek és a régiók közé nyilván beletartoznak azok is, amelyek ma „állam nélküli” nemzetekként küzdenek a fennmaradásért. E rendszerben automatikusan megoldódik a baszk, a katalán vagy a korzikai nemzet egyenjogúsítása az állammal bíró népekkel, hiszen e nyelvek a saját régiójukban éppen olyan hivatalos rangra emelkednének, mint a többiek az övéikben, s e nemzetek pont olyan alkotó tényezői lennének ezentúl az Európai Uniónak, mint a magyarok vagy a németek.
A régiók és nemzetek Európája sikeres válasz lenne az EU előtt álló legnagyobb kihívásra is: szorosabb integrációt jelentene a sokszínűség megőrzése mellett. Európa legnagyobb erényéből, a sokszínűségből táplálkozva küzdené le a legnagyobb gondot, a széthúzást. Ezzel szemben a kultúrát XVIII.–XIX. századi módon röghöz kötő, széthúzó, elnyomó nemzetállamainkkal a globális versenyben semmire se megyünk. A magyarságnak, akinek állami szintű tagsága mellett abban a „szerencsében” is része lehet, hogy az EU legnagyobb állam nélküli nemzetiségét alkotja, kötelessége és elemi érdeke lenne egy ilyen önzetlen, egymás jogait kölcsönösen elismerő és nem mellesleg sok tízmilló ember számára kulturális felszabadulást jelentő megoldás szorgalmazása.