Az Index híre szerint Malájzia és Dominika után a világon a legtöbbet fizettük egyetlen olimpiai éremért. De miért? És mi ennek az üzenete?
Sokak számára a pekingi ötkarikás játékok csalódást okoztak, pedig a "legek olimpiájaként" emlegették. Szerintem is a legeké volt: a leginkább a pénzről és a közönyről szólt és a legkevésbé az olimpiai eszméről. Eközben rengeteg sportszerető magyarnak okozott csalódást a "kevés" arany. Az Index készített is számításokat az érmek számát GDP-re és lakosságszámra vetítve, amely szerint még mindig jók voltunk. Ez az okoskodás poénnak jó, de vígasztalásnak semmiképp, ugyanis - komolyan véve - épp azt a hitet ölné meg, hogy bárkiből lehet bajnok. Pedig a kevés fennmaradt (és gyakran igaznak bizonyuló) mesénkhez fontos volna ragaszkodni.
A "kevés arany" azonban szült egy másik, sokkal kézzelfoghatóbb problémát: Jóval kevesebb pénzt kellett (volna) kifizetni jutalmazásra, mint amennyi a kasszában volt. Mi viszont megemeltük a jutalmak összegét, pedig borítékolható volt, hogy valaki mindenképpen elégedetlen lesz. Így Malájzia és Dominika után a világon a legtöbbet fizettük egyetlen éremért sportolóknak és edzőiknek. (Kevéssé ismert tény, hogy egy olimpiai bajnok /és csak az/ rendszerint jól megél a szponzorpénzből, állami támogatás nélkül is.) Fel sem merült, hogy legalább az eredetileg a kasszában maradt összegekből a tömegsportot, utánpótlást lehetne támogatni? Felszerelést pályáztatni a lepukkant vagy vegetáló egyesületeknek, amik minimális vagy nulla önkormányzati támogatással üzemelnek? Két évtizede kongatjuk a vészharangot, hogy halódik az utánpótlás, romlanak a körülmények, nem lesznek bajnokok, nem lesz hol sportolni. Most bejött, de mi azért fülünket, szemünket szorosan zárva tartjuk. A helyzet az, hogy a mai kölykök többsége elhízott, nagy részük számítógépfüggő, és sokkal kevesebben sportolnak mint korábban. Nem csak azért, mert lusták, hanem mert drága lett. Támogatás híján az egyesületeknek szinte csak a tagdíjakból kell megélni, és a minőségi felszerelést a szülőnek kell összevásárolnia. Az a "kis apró" a kasszában (százmilliókról beszélünk) nem csak szimbolikusan számított volna a nem ritkán évi 1 milliós önkormányzati támogatásból gazdálkodó egyesületeknél... Most jobb lett volna a gyökeret öntözni, nem a virágot.
Már csak azért is, mert a tömegsportot egy okos országban nem mellesleg népegészségügyi kérdésnek és nem öngondoskodásra alapozott laza, szabadidős tevékenységnek tekintik. Ha nem költünk tájékoztatásra és a sportegyesületek fenntartására, akkor sokkal többet kell költenünk az elhízásból és járulékos betegségeiből fakadó egészségügyi problémák kezelésére. Az életszínvonal nem csak a magasabb fizetéstől és a jobb egészségügyi ellátástól emelkedik. Sokkal alapvetőbb kérdés az emberek közérzete. Egy rendszeresen sportoló embernél pedig az még egy ilyen olimpia után is sokkal jobb.