(Szalai Erzsébet ma esti beszélgetésünk egyik meghívottja.)
-------------------------------------------------------------------------------------
Szalai Erzsébet 60 éves
Nálunk, a gyarmatokon talán már megszokhattuk, hogy jobbára mindig azok az értelmiségiek képviselik a rendszerkritikát, akik az előző rendszernek sem voltak hívei. Szalai Erzsébet szociológus-közgazdász soha nem szerette a hatalmat, és a hatalom se szerette őt.
Politikai eszmélése óta mindig az adott berendezkedés ellenlábasaihoz tartozott. Előbb kritikusa, majd megfigyelt ellenzékije lett a Kádár-rendszernek, a rendszerváltás után pedig a magyarországi („vadkeleti”) újkapitalizmusnak, ill. a vele importált neoliberalizmusnak, különösképp annak hazai, provinciális-lebutított változatának - miközben még nagyban zajlott a tolongás a damaszkuszi úton, s számos volt marxista-leninistából lett hirtelenjében vagy nagy magyar, vagy doktriner liberális, vagy csak szimplán elvtelen, a mindenkori irányváltásokhoz alkalmazkodó, általában tanácsadói posztokra ácsingózó „szakértelmiségi”. Erzsi a Demokratikus Ellenzékkel még együtt volt, az SZDSZ-szel viszont már nem tudott zöldágra vergődni.
Erzsit mindig megtalálták a kényes témák. Tudományos kutatásait a hetvenes években kezdte a Pénzügykutató Intézetben, amikor is egy team tagjaként a nagyvállalatok kapcsolatrendszerét és ebből adódódó érdekérvényesítési képességét vizsgálta. Ekkor kezdett megfogalmazódni számára, hogy a „létezett szocializmus” kései szakasza Magyarországon legalább annyira nevezhető „nagyvállalati szocializmusnak”, mint államszocializmusnak. 1984 és 1985 között interjúkat készített, kimutatandó, hogy a gazdasági reformról milyen különböző módon vélekednek azok, akik sem gazdasági, sem politikai funkciókat nem töltenek be. 1992 elejétől az 1989-ben létrejött (pontosabban az MDF által létrehozott) munkástanácsok felemás szerepét vizsgálta az állami tulajdon lebontásában.
Nevét ismertté azonban mind szakmai körökben, mind a közéletben elitkutatásai tették. Erzsi már a rendszerváltás idején az elsők között kezdett foglalkozni a politikai, gazdasági és kulturális elitek mozgásával. Hűvös tárgyilagossággal közelítette meg és dolgozta föl a magyar társadalom által lelkileg máig földolgozatlant: az államszocializmus szellemének és elitjének az új korszakba történő „sima átmenetét”. Hogy a tényleges rendszerváltás „fölülről” és „belül” zajlott le, minek révén az államszocialista elitnek (s ezen belül is főként a gazdasági elitnek) zömében sikerült túlélni a változásokat, sőt reprodukálnia magát. A késő kádári technokrácia már a nyolcvanas évek során rájött, hogy számára előnyösebb az újraelosztó, „etatista és paternalista” államtól és annak apparátusától minél jobban függetlenedni, sőt, ha lehet magánvállalkozóvá válni, majd pedig - tulajdont szerezni. Az évtized vége felé aztán - a rendszerváltás hajnalán - lezajlott spontán privatizáció során jelentős tulajdon halmozódott föl mindazon hazai vállalkozók kezében, akik közvetlenül vagy közvetve ehhez a csoporthoz tartoztak. Így a létezett szocializmus hatalmi elitje (vagy legalábbis annak meghatározó része) politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertálta. Ez volt az ára az ún. „békés rendszerváltásnak”, vagy más nevén: „sima átmenetnek”, amely vér nélkül számolta föl az államszocializmust és hozta el az „új magyar demokráciát”.
Paradox módon épp a kollektivizmusra alapozó diktatúra semmisítette meg a közösségi tudatot, a szolidaritást, a társadalmi összetartozás és összefogás szellemi-kulturális alapját. Másrészt emiatt nincs ma valódi polgári társadalom sem. Nincs civil kurázsi, állampolgári önállóság, autonóm, „felnőtt” gondolkodás, s ennek nyomán valódi jog- és esélyegyenlőség, vagy ami a legelemibb, a legfontosabb volna: érdekvédelem. A létezett szocializmus kiirtott minden hagyományt, deklasszálta a munkásságot és a parasztságot, egy kispolgári masszába olvasztva be a társadalom összes nagyobb csoportját. A társadalmat infantilizálta és atomizálta, majd miután jól végezte dolgát, utat nyitott a jelenkori rablókapitalizmusnak. A szolidaritás több évtizedes kiiktatása, a munkásönszerveződés egykori bolsevik letarolása miatt a vadkapitalizmus szinte ellenállás nélkül győzedelmeskedett, s Kelet-Európa társadalmai (mondhatjuk: „harmadik kiadású jobbágysága”), az engedelmes, szolgaságra nevelt nép megkérdőjelezetlenül fogadta el az új értékrendet és játékszabályokat – részben ugyanazoktól.
Erzsi néhány más baloldali értelmiségivel egyetemben azon a véleményen van, hogy a globalizáció jelenlegi szakasza nem más, mint a Szovjetunió összeomlása révén vetélytárs nélkül maradt nemzetközi nagytőke minden kontrollt nélkülöző térhódítása. (Talán nevezhetjük ezt latinamerikanizálódásnak is, hiszen az elmúlt másfél évtizedben Kelet-Európában hasonló folyamatok zajlottak le, mint Dél- és Közép-Amerika országaiban a hatvanas-nyolcvanas évek között, a jenki újgyarmatosítás idején.) S bár a globalizáció a fejlett nyugati országokban is érezteti kártékony hatását, e hatás ott gyengébb, mint nálunk, minthogy Nyugaton a demokratikus hagyomány miatt még mindig erős a társadalom immunrendszere. Itt viszont a tőke és annak szakértői-értelmiségi kiszolgálói – köztük Erzsi számos régi kollégája - szinte akadálytalanul vihetik végbe társadalom- és emberellenes „reformjaikat”, ill. teremthetik meg annak utálatos ideológiáját. A létezett szocializmus által hátrahagyott romhalmaz: Kelet-Európa lett az a kísérleti terep, ahol a transznacionális tőke kidolgozhatja tiszta, minden gáttól mentes kizsákmányolási és hatalomgyakorlási technikáit - amit azután majd Nyugaton is érvényesíteni próbál.
Erzsi ugyancsak egyike volt azoknak, akik elsőként figyelmeztettek annak veszélyére, hogy részint a közelmúlt történelme, részint a rendszerváltás utáni „hivatalos baloldal” hitványsága és elvtelensége miatt a hiányzó valódi baloldalt a radikális jobboldal „pótolja”, ami nagyban megnöveli a fasizálódás lehetőségét.
Elitkutatásai révén fordult fokozatosan a társadalomlélektan (főleg az értékrend változásai és az érzelmi állapotok kutatása) felé. Egyik ebbéli remek meglátása, hogy a kapitalista végső soron szenvedélybeteg, aki a profit iránti kielégíthetetlen kóros vágyban szenved. S ha az elit szenvedélybeteg, úgy az általa meghatározott és irányított társadalom és kultúra e betegség legtöbb jellemzőjét magán viseli, főként a kielégíthetetlenséget és az önkontroll, a tudatosság, a tervezés hiányát, s nem utolsósorban az önpusztítást, minthogy a „játékos akkor is tovább játszik, ha nyer, akkor is, ha veszít”. Más szenvedélyekkel (pl. a szerelemmel) szemben, a profit iránti hajsza a „mennyiség szenvedélye”, lévén „mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól”. 
Erzsi munkásságát számos (közel százötven) publikáció
jelzi, tudományos szakcikkek éppúgy, mint politikai esszék. Számos írását, köztük két könyvét angolra fordították, de egyik utóbbi években írott munkájának, az Első válaszkísérlet-nek készül egy japán nyelvű fordítása is. Tizenkilenc önálló könyve közül különösen kiemelkedő mű a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. monográfia.
Erzsi azon kevesek közé tartozik, akik nem váltottak köpönyeget. Nem lett az új rendszer hivatásos értelmiségije, a népet a mostani világrend iránti hűségre és sorsába való beletörődésre okító közéleti bölcse, miként kollégáinak többsége, azok a marxista-leninistából neoliberálissá vedlett komprádorértemiségiek, akik ugyanazzal a diplomatikus fölényességgel, ugyanazon a kioktató hangon, a bennfentesség és „szakértelem” érzését keltve magyarázzák el a társadalomnak, hogy most éppen mit illik és mit nem, hogy mi a módi, a trendi, az éppen hivatalos, a követelmény, hogy mik a „nemzetközi elvárások”. Pedig bekerülhetett volna a pixisbe. Tudása, esze, kapcsolati tőkéje meglett volna hozzá. Ahogyan ellent tudott állni a jobboldal csábításainak is, pedig lehetett volna – a neoliberalizmus kritikája miatt - annak egyik jeles „díszbaloldalija”. Ő inkább a baloldali kritikai értelmiségi szerepét választotta és itt maradt a magunkfajta „hőzöngők” között.
Isten éltesse sokáig, az elit érjen bokájáig!
